2010. január 30., szombat

Csontos Endre


Születésnap
Mikor születtem, kegyetlen tél volt,
az ablakunkig ért a hó:
anyám forró, lázas teste védett,
melegített, mint takaró.

Azóta mindig várom a telet,
tél lett az álmom és hitem;
a világot, mint a hó a földet,
olyan fehérré szépítem!
*
A január tiszta hónap, kemény
és kegyetlen, mint a penge,
a holt vidék, az ember s az állat,
nem várhat bús kegyelemre.

Január tizennégy - születésnap, -
talán túl is a felén már!
Most úgy zeng bennem minden régi év,
mint templom mélyén a zsoltár.

A kis falusi ház, mennyi kedves,
örök-szép emlék tanyája,
az udvar, a csűr, az ólak, kazlak
falusi harmóniája,

az álom-telek, mesélő esték
anyám mellett a fonóban
s az első boldog arra-ébredés,
hogy bokáig érő hó van,

s nekivágni kutyámmal kettesben
a végtelen téli tájnak,
nyulat kergetni, felverni fácánt
s felelgetni a madárnak,

s kalitkát, etetőt készíteni
a pöttömnyi cinegének
s lesni a csűrből, bújva, boldogan,
ha éhesen csipegetnek.
*
Születésnap! - óh, hátra mi van még?
Lázong a mérhető anyag,
a tereken borzong a fájdalom,
szívemhez félelem tapad,

mert nem tudhatom, hogy lesz-e még egy
boldog nap, emlékező nap,
az új-holdak, hulló napok, bolygók
feszülő pályái alatt.
Csontos Endre

2010. január 28., csütörtök

Szabó Magda



Búcsúzik Vivien

Azt hiszed drágám, az a régi dallam
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.

Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.

Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.

Szép Ernő


ÉN ÍGY SZERETTEM VOLNA ÉLNI...



Én úgy szerettem volna élni,
Minden halandóval beszélni.

Mindenkinek nevét kérdezni,
Mindenkinek szívét érezni.

A járdán osztani virágot,
Tegezni az egész világot.

Megsimogatni ami állat,
Érinteni minden fűszálat.

Imádni végtelen sereggel,
A napot ha fellángol reggel.

És énekszóval összejönni,
Az esti csillagnak köszönni.

S testvéri csókkal hazatérni.
Én így szerettem volna élni..

Szabó Éva







INDULÁS ELŐTT: Szabó Éva


Csomagoljunk
Legyünk útra készen
Mielőtt minden
Eltörik egészen
Hisz oly kevés
Mit vinni kell
Egy "megérte"
Egy "hinni kell"
Egy szerelemtől
Fényes pillanat
A sárba süppedt
Kő alatt
A sötétben
Egy résnyi fény
Élétől
Megsebzett remény
Mert valami
Végérvényes rend kell
Ha nagy útra
Készül már az ember
Tudván
Hogy akkor sem néz
Hátra
Ha nevét valaki
Mégegyszer elkiáltja...

2010. január 26., kedd

Erdélyi József



Reggel

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyült a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyülte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyülni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.

2010. január 25., hétfő

Vers


Ne bánts...

Az őszinteség egy igen drága kincs
Adni is, kapni is jó nagyon.
Csak ezt tudod adni, mert másod nincs
Hidd el ez hatalmas vagyon.
Ne legyen szívedben semmiféle gáncs,
Ha nem tudsz szeretni, kérlek, ne bánts

Bántottak, bántanak, bántasz engemet,
Sértő szavaknak mindig éle van.
Ne nézz a múltba, csak élj a jelennek
Bűnbakot keresni, hidd el, hasztalan.
Hulljon le szemedről mindenféle háncs,
Ha nem tudsz szeretni, kérlek, ne bánts.

Ifjúságod eltűnt, a hajad hófehér,
A múltad a semmibe vész,
Az őszinteség egy falat kenyér,
Nélküle semmit nem érsz.
Úttalan utakat soha fel ne szánts,
Ha nem tudsz szeretni, kérlek, ne bánts.

Szabóné Gita Tigram

2010. január 17., vasárnap

Reményik Sándor









Özvegy




Nevetni szívből újra megtanult.
S mert Nyár van még: a ruhája fehér.
De lelkében, a legbelső szobában,
Minden élőnél erősebben él
Az ifjú isten, aki tovaszállt,
Ki ajándékba kapta a halált,
Hogy férfi helyett csillaggá legyen:
Örök szépség és örök szerelem.

A lelkében, a legbelső szobában,
A virágait rendezgeti szépen:
Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta,
Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen...
Ó mennyi, mennyi virágot kapott!
Pedig be kurta volt a földi éden.

Pár hétig tartott a paradicsom.
S most lányos asszony-lelkében pihen
Az ifjú hős, de nem ravatalon.
Élő erő és ható hatalom.
Fény, aki mellett árnyék a világ.
Emberarcok, hegyek és tengerek
Csak tükrök, mikben ő jelenik meg,
S kinyilatkoztatja folyton magát.

A megözvegyült lélek-palotán
Férfiak is, kérők is járnak át.
Tán akad, aki hosszabban tanyázik.
De ki eljut az utolsó szobáig,
Az a küszöbről némán visszafordul
És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.

Ki merne vívni azzal a halottal?

Ne ítélj



Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

1939


2010. január 13., szerda

Tóth Árpád


Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

2010. január 9., szombat

Vers

Ki hozza vissza


Hámori István Péter


Ki hozza vissza?


Nagy László kérdésére


A szerelem már odaát van,
őhozzá méltó palotában.
Leselkedik a folyó medre,
az evickélő szeretetre.
Az önzetlenség gépe parkol,
átinteget a túlsó partról.
A hűségnek is van ott szállás,
mellette áll a megbocsátás.
A megértés éppen most röppen,
gyülekeznek ott egyre többen.
Sok jó szívünk, ázik és átfagy,
s mióta Te is odaát vagy,
fogyó szavunkra más se rebben,
többen vagytok, s mi kevesebben.
Nincsen már bölcs se, kit kifosszak,
itt maradtak a szűzi rosszak,
nyüzsögve torlódó sorokban.
Ami nekünk kell, nálatok van.
Aki merész, bennetek hisz ma,
a szerelmet ki hozza vissza,
s mindazokra ki kötöz múltat,
akik már úszni nem tanultak?

2010. január 2., szombat

Székely János versei




Köszönet
........

Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.

Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.

Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.

Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.

Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál énmiattam,
Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.

Válás után
----------

Tudom én, kedves...
...................

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremtenek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.

Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.


Képedről, kedves...
...................

Képedről, kedves, a falon
Örökké bámul két kerek szem.
Követ ha vetkezem, ha fekszem,
Ha gond övez, ha nyugalom.

Mihelyt olyasmit forralok,
Mi fájna néked, ami bánthat,
Elfutja tükrüket a bánat,
S azonnal visszatorpanok.

Mindenki véthet már - csak én nem.
Most már örökké úgy kell élnem,
Hogy ne boruljon el szemed.

Szemed (a képen és szívemben),
Mely itt maradt, s úgy őriz engem,
Akár a lelkiismeret.


Csak téged...
.............

"Csak téged" - írtam, és - "mindig veled".
Veled vitázom és téged kívánlak
Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat,
S hunyt testemen örvénylő testedet

Idézgetem - csak érted és veled
Vagyok hatalmas és örömre képes.
Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes,
Pótolhatatlan édességedet.

Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők,
A mélyölű, kis, kecskemellű nők,
S én mégis-mégis téged ünnepellek...

De szükségből erényt faragni kár.
A tiszta tény, a sivatag-sivár
Igazság az, hogy senkinek se kellek.


Letisztítom...
..............

Letisztítom és helyére teszem
A vázát, amely asztalunkon állott.
Szereztem belé újra pár virágot:
Fogadd el őket szívesen, szívem.

Hálám ragyog a szirmukon, hiszen
Azt a levegő-tiszta, észrevétlen
Nagy boldogságot adtad egykor nékem,
Amit nem adhat többé senki sem.

S ha más virágát jobban kedveled,
S ha küldenek valóban szebbeket,
Vagy hogyha vázád végleg összetörne,

Én hordom őket akkor is, ne félj,
Oly neszetlen, ahogy leszáll az él,
S oly hasztalan, akár a temetőbe.