2010. szeptember 24., péntek

Kányádi Sándor

FELEMÁS ŐSZI ÉNEK

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönn valónak

Photobucket

2010. szeptember 18., szombat

Reményik Sándor


Csoda

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
A tekintetem rátévedt egy fára:
Nini még most sem sárga.
Zöldnek tartotta meg
Szép reménység-ruhában
Az, aki megtarthat mindeneket.
És én is élek,
És én is élek
S megvannak mind, akiket szeretek.
S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
Eljönnek hozzám az őszi csodák:
Másodszor borulnak tündér-virágba
S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
Az almafák.

S a drága földön, nem is olyan messze
Másodszor érett meg most a cseresznye,
Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
Őszi bánat és lila gyász után,
Októberi dombok oldalain
Pompázik a tavaszi kankalin.
Rügyet bont minden ág
S belőlem is szinte nap-nap után
Kihajt egy vers-virág.
S ki tudja még mi lesz?
Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
Lombkoronás, orgonás áhítattal.

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
Az utcasor felett
Egy színes felleget.
A szemem újból rátévedt a fára.
A reménységben megtartatott fára, -
S akkor gáttalanul,
Feltarthatatlanul,
Elbírhatatlanul
Robbant ki szívemből a hála.

2010. szeptember 5., vasárnap

Szabó Ferenc


Az élet.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő.
Szemedből mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről
Helyében nyomban más hatol,
S az esti nap mikor lenyugszik,
Egyszerre felkél valahol.

Úgy látod, mindig egy a gázló
Ám rajta más hullám suhan...
Úgy látod mindig, minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassúdon.

Vak éj nyomán a drága reggel
A szép királyasszony libeg.
Még a halál is csalfa látszat,
Új életünket őrzi meg.

Egy ősigazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az univerzum,
S a végtelen körül forog.

Ezért ha illan ez az év is,
S a múltban málva szétomol,
Lelkedben ott a kincs örökké
Ami valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő
Szemedben mégis folyton-folyvást
A mának arca tűn elő.