2011. december 27., kedd

Szabó T. Anna



A változás







Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
a múltadról a változás lemetsz.
Hiába viszel el mindent magaddal:
könyvet, törölközőt, edényeket
-itt marad majd a konyha és az udvar,
a házban hagyod majd a lényeget.
A homokozót, a garázst, a macskát,
a fal sárgáját napnyugta előtt,
a kopott, poros udvarban a hat fát,
az ólmos, mégis édes levegőt.
Vidd el levágott muskátli-palántád,
keress neki egy napos ablakot.
Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
keress helyette másik fát, hatot.
Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
dönteni minden változás felől.
Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
mielőtt régi házad összedől.

Ady


Békesség ünnepén

Békesség most tinéktek, emberek.
Övendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!…
Szép dolog ez!… Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán…
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet…
Békesség hát néktek, emberek,
Örvendezzék a vak, a béna:
A jászol benne van a legendában
S a jászolban benne a széna…
Különben is az élet csupa vígság,
Útvesztőkből csillag vezet ki,
A pásztorok és bölcs királyok
Szinte futnak - egymást szeretni
S a betlehemi félhivatalosban
Miként egykor meg vala írva:
Mindenkit jászolánál várja
Az arany, a tömjén, a mírha…
Örvendezzél, derék világ,
Harsogjatok, jó, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
Ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség,
Odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
Sirály sikoltoz, vércse vijjog,
Bagoly huhog, kóbor eb szűköl…
Odakint valami nagy titkot
Rejteget a sötét világ,
Jó lesz mormolni szaporábban
A szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
S a terhesült föld ing, remeg,
A vajudó kínnak gyümölcse
Nem lehet más, csak szörnyeteg…
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
És rettentett a földgolyón,
Vad orkánban kitörni készül,
Világot törve, rombolón,
Évezredes tragédiának
Bosszuló vége fenyeget,
Vad-éhesen, vad harcra készen
Állnak iszonyú seregek…
A Messiást nem várják immár,
Nem kell többé a Messiás,
Hazug a megváltás meséje,
Szentségtelen a szentirás,
Hazug minden, amit az ember
Évezredekkel istenné tett,
Csak egy igazság - közös jussú
S egyenlő végű - ez az: élet…
Ám ne nézz ki az éjszakába,
Örvendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák,
Ne halljátok a föld-dübörgést,
Menjen tovább a szürke élet,
Közelg a földi végítélet…
Addig lobogj csak, kicsi gyertya,
Harsogjatok csak, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.

2011. december 8., csütörtök

Madách Imre



Az ember tragédiája -részlet- harmadik szín.

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén össze-vissza
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Mig eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

2011. november 24., csütörtök

Reményik Sándor


TÉLELŐ

Ez télelő, - sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba…
Vajon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?

Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

Ez télelő, - sötétedik hamar…
Ha most körüllengné e kis szobát
Mindenki, akinek szívére
Csöppentettem egy csöpp melódiát, -
Ha átölelne párás zuhataggal
Egy szivárványos visszhang-vízesés,
És kórus zúgná fülembe: remélj!?

Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

Talán, talán ha betöltene Az,
Akit most is csak hírből ismerek,
Kihez esetlen imát dadogok
És hatalmában félig sem hiszek,
Csak akarok, csak akarok…
Ha visszahozná múlt novemberek
Tengeralatti advent-illatát,
Ha megtenné a képtelen csodát,
És olyan volna ez a délután…
Akkor talán, talán, talán
Fénybe borulna most is a szobám.

2011. november 9., szerda

Berzsenyi


A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

2011. november 1., kedd

Zelk Zoltán

SIRÁLY
Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger, medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.
Sár voltam, mostan zúzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rám szólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!
Igen. Százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.
Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.
Miként a rab a cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet --
de más rabság ez, a tied.
Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
Ők tudják a morze-jelet.
Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.
Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.
De össze búva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
,,Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk...''
Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn a hó szakad.
És megvetem az ágyadat.
És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó --
varjak örvénye, csókaszó.
Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.
És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány --
és játszott egész délután.
A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.
Csak Zugló és csak Jászberény,
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.
Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár,
csak az a ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.
Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibbre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.
Az arca föld, az arca rét,
nagy, sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.
Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő --
az égre száll a temető.
Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A június-végi eget
megszállták őszi fellegek.
A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.
És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat --
kifosztották a gyászomat!
Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek --
örökkön koporsód megett.
És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem? --
nem otthonom, csak fekhelyem.
Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.
S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.
S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák --
ha ennyi lenne a világ...
Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.
Tudtam, egyszer az is akad --
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!
De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél --
szívemre tekereg a szél.
Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! --
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.
Így fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?
Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?
Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.
Minket keres, ugye, apám?
hányszor ígérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.
Vagy már Szatmár? Az Újmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.
Én ifju-szép-özvegy anyám,
hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!
Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. --
Gyár kürtje. Szénásszekerek.
Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.
Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behunyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakít,
hogy téged nem talállak itt!
Hogy nem oszthattam meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felezne zsíros kenyeret --
egy harapás nekem... neked...
Mintha ott... akkor... két gyerek --
De csak a kín, a nem lehet!
a soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.
Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füvek alatt
a Homoród is kiapad.
És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt --
be végtelen a délelőtt.
Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.
Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet --
nyolc celziusz fagypont felett.
Az ákác hattyúszárnya száll --
de itt benn ez a január.
S a papíron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.
A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő...
És mondják: alkony... délelőtt... --
halál után, halál előtt.
Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt,
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.
És mondjuk: tél, nyár, évszakok. --
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.
Hát miféle szerzet vagyok,
hogy felkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok --:
nem értem, mért nem orditok?
Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!
Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora --
s én nem megyek haza soha!
És kávéház. És Balaton.
És villamoson. S vonaton.
Kattog a kerekek dala:
Nem -- megy -- haza -- nem-megy-haza!
Ha rigófüttyel fürtös ág
bezúzza a tél ablakát
s elsőt kiált az orgona --
én nem megyek haza soha!
Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra a vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem -- megy -- haza -- nem-megy-haza!
Ha dél, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár --:
Vak szemgödör. Halott sirály.
Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja --
hazamegy és nem megy haza.
Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
míg rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.
És hályog szinű virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak.
Villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.
És hallgatja hogy nyikorog,
mint szaxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.
A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!
Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám, újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.
Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.
Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved --:
te Szemérmes, nem sértelek?
De értsd meg, ha kiáltozok --
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!
Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.
Hát jöjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!
Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? --
Jaj, istenem, hogy bírjam el?
Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád sem ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.
Csengő sikolt. Aztán az a
másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
,,Haza jöttél?'' -- ,,Haza... Haza!''
Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.
Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát --
megértem én már a halált!
Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.
Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnya vesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.

2011. október 14., péntek

Elekes Ferenc



Halasztás

Ugye, emlékszel, jöttél nagy sunyin,

lopakodva, eldugott kaszával,

hogy amint annyi mást, csak megsuhints,

hát számítottam a számadásra.

Rossz időben jöttél, te is láttad,

nem ültem tétlenül és hiába,

épp egy falevéllel bíbelődtem,

ősz volt, lehullott oda, előmbe,

gyűrötten, sárga volt és piros, mint

himlős gyermeken a pattanások,

azt nézegettem, szokásom szerint,

fölfedeztem rajta arcvonásom.

Sajnáltalak akkor én téged is,

hogy e földön milyen sok a dolgod,

abba az ember is belefásul,

szomszédtól szomszédig kell loholnod,

eldugott kaszával ráadásul.

Akartam mondani, kvittek volnánk,

ne jöjj értem, nem vagyok adósod,

megfizettem, mit a sorsom rótt rám,

minden bűnöm már rég elmosódott,

tegyél velem most egy kis kivételt,

látod, vár reám a rőt macska is,

hogy enni adjak, semmit se vétett.



2011. szeptember 21., szerda

Kányádi Sándor


Valami készül

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.

Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.

Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:
Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

2011. szeptember 15., csütörtök

Ady Endre


Milyen az ősz?...
A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjúságom szép helyén.
- Milyen az ősz? Olyan bűbájos
Álomba ringat most is ott?...
Megkérdeném, de messze vagytok
Százszor irigyelt boldogok.

Megkérdezem magától, édes:
Milyen az ősz? Oly szép talán,
Mint mikor egymásról álmodtunk
Sok fényes tündér-éjszakán?
- Milyen az ősz? Az őszi rózsa
Nem hervadt, szép, mint egykoron,
Amikor együtt nézegettük
Elábrándozva boldogon.

Az őszi rózsa olyan szép volt
Akkor; most is emlékezem,
Hogy féltünk a korai dértől,
Ha nézegettük kettesen.
Az őszi rózsa s mi szerelmünk
Milyen hamar elhervadott...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
A nap még most is úgy ragyog?

Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét
Magára, édes és reám,
Az az ősz volt a legszebb s maga
A legszeretettebb leány.
Ha eszembe jut, oly fájdalom
Égeti most is lelkemet...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Annál szebb - érzem - nem lehet!

Itt hűvös ősz van. Lehullott már
Az első, hideg őszi dér,
Lemondani tanít a hulló,
Búcsúzó, sárgult falevél...
Az én szívem is rideg, fásult,
Csak néha sóvárg és beteg...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Óh írja meg! Óh írja meg!...

2011. augusztus 24., szerda

Ady Endre




Őrizem a szemedet


Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Smidt Lajos


Te vagy

Te vagy mindenütt amerre megyek,

Te vagy a nyár, a hófedte hegyek.
Te vagy az eső és te vagy a sár
a falevél, mely ősszel táncot jár.
Te vagy az öröm és a bánatom.
A fájdalom, mitől nem alhatom.
Te vagy mindenem, amíg élek én.

A jóság,a szépség, te vagy a remény!

Te vagy bennem minden költemény.

2011. június 23., csütörtök

Szécsi Margit

Szerelem

Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt - marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.


Élni


Élni az áldott életet,
a napfényt, a félelmeket,
a szaporodást, születést
élni az embernek kevés:
meg kell rágni a létezést!
mivel az ember telhetetlen,
gyógyszere: bánat, bánat ellen,
s az ember elgondol sokat,
e kíntól úgyis megdagadt
világba még világokat,
egy kis csíkot túl a végtelenen,
s elgondolja önmagáról, hogy: van,
s elgondolja hogy ne legyen.





2011. június 13., hétfő

Kosztolányi


A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja - percre perc enyész -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.
Kosztolányi Dezső
(1912)

2011. június 7., kedd

Weöres Sándor


Nyári este


Árnyak sora ül a réten.
Nyáj zsong be a faluvégen.
Zúg-dong sűrű raj a fákon.
Békák dala kel az árkon.
Bim-bam! torony üregében
érc-hang pihen el az éjben.
Csillag süt a szeder-ágra.
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő-fű a feje-alja.
Nyár-éj ege betakarja.
Bim-bam! torony üregében
Érc-hang pihen el az éjben

2011. május 4., szerda

Hawah írta

Csend

Víz cirpel,

madár dalol

körülöttem.

Néma lettem

mint

remete a rengetegben.

Végre eső

Édes zene:

víz zuhogása

patak csobogása

Isten kegyelme

Eső kopogása

2011. május 1., vasárnap

Anyák napja

József Attila

KÉSEI SIRATÓ

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak össze állítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már sehol se voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

1935 / 1936. december

Szabó Lőrinc


Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem

az elmult nappal küszködött,

mentem, mogorván, kimerülve,

a kertek és villák között,

nem is én mentem, csak a lábam

vitt a fekete fák alatt,

két lábam, két hű állatom, mely

magától tudja az utat.


S egyszerre a májusi éjben

valami hullám megcsapott:

illatok szálltak láthatatlan,

sűrű és nehéz illatok,

a lélegző, édes sötétben

szinte párolgott a világ

és tengerként áradt felém az

orgona, jázmin és akác.


Láthatatlan kertek mélyéből

tengerként áradtak felém,

nagy, puha szárnyuk alig lebbent

és letelepedtek körém,

a meglepetés örömével

lengették tele utamat

s minden gondot kifújt fejemből

ez a szép, könnyű pillanat.


S mintha élt volna, minden illat

külön megszólalt és mesélt,

ittam a virágok beszédét,

a test nélkül szerelmes éjt;

a rácson kísértet fehéren

áthajolt hozzám egy bokor

s úgy töltött csordultig a lelke,

mint szomjú palackot a bor.


És részegen és imbolyogva

indultam nagy assan tovább,

s új tenger dőlt a szomszéd kertből,

új bokor az új rácson át,

s az illattól már illatos lett

tüdőm és szívem és agyam,

egész testem elnehezült

s azt érezte, hogy szárnya van.


Hogy értem haza, nem tudom már.

- A gondom ma se kevesebb.

De azóta egy kicsit újra

megszerettem az életet,

s munka és baj közt mindig várom,

hogy jön, hogy majd csak újra jön

valami fáradt pillanatból

valami váratlan öröm.

Kányádi Sándor



Májusi szellő


Májusi szellő
Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

2011. március 18., péntek

Áprily Lajos


Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyilakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

2011. március 9., szerda

Dánielis Éva:

Öregedő kéz


Öregedő kéz, ráncos és eres,
tétován keres egy fiatal kezet,
s az félrelöki, nem durván, csupán
mert oda sem figyelt egyáltalán.
S az öreg kéz visszahúzódik lassan,
egy élet kínja van e mozdulatban.
Kicsit reszket még, szégyenlős, zavart,
pedig nem kérni, csak adni akart.

2011. március 8., kedd

Szentmártoni János:

Befejezetlen vers önmagunk állásáról

Van aki meghalt bennem, van aki rabszolga lett,
van aki elkallódott, akár egy amulett,
van aki máig bolyong, hajóról hajóra száll,
állomások füstködében kiraboltan áll,
folyton a tengert nézi, alkonyát holnapoknak,
meghurcolt szíve fölött vitorlák lobognak,
van aki útra vált belőlem, és van aki nem,
aggódva figyeli, mit épít a szerelem,
van aki kisgatyában füvet nyír, és pénzt keres,
van aki titokban verset ír, és érdekes,
van aki gyermek még, s van aki gyermeket nevel,
magában kuncog, ha lánya visszafelesel,
van aki levest főz, és megteríti az asztalt,
van aki sompolyog, a sokszor elmarasztalt,
helyét nem lelő, álruhába rejtett idegen,
kivel ha szembefordulsz, csak néz rád hidegen,
van aki tud még sírni, van aki elfelejtett,
nevetni kevesen csak, lázadni ne engedd
egyiket sem, hajaj, mert már nincs mi ellen égni,
bizonytalan emlékekért homályba lépni
meg hasztalan: kétes hősből fehér bohóc válhat,
míg piros orrú álmai közt elhintázgat,
van aki szétszóródott, van aki csőre töltve,
van aki világít még, világvégi körte,
van aki sötétben áll, feldúltan, mint a foglyok,
s nem segítik sem utcalámpák, sem koboldok,
van aki rácsokat fest, s van ki repülni vágyik,
van aki örül, ha eltántorog az ágyig,
van ki börtönben ül, van akit eltört a másik,
van ki csöndben él, s éjjelente fölszikrázik,
kezében karibi telefon: óriási kagyló,
van ki álmából kitekint s beleszól: halló,
van ki nem ért semmit, s van ki mindent megmagyaráz,
van ki kihűlt rég, s kiben nem hagy alább a láz,
van aki újrakezdi, de van aki eltemet,
és szomorkodva elhordja majd az ingemet…
van aki meghalt bennem, van aki most kezd élni,
van akit soha nem sikerült elcserélni,
van akit olcsón kaptam, és van aki megszökött,
ki madárdalruhába, napfénybe öltözött,
van ki nagyon hiányzik, van aki egyáltalán,
van aki Lucifert játszik Isten oldalán,
van aki elárult, van aki megküzdött értem,
s hogy itt vagyok még köztetek, lám, nem nagy érdem,
van aki eltaknyolt végleg, van aki talpra állt,
van ki fütyörészve zsebre vágta a halált,
van ki bírná még ezt a verset, s van aki fárad,
s mielőtt újrakezdi, megaludna nálad,
van aki összezárt szájjal él, s van ki énekel,
van akit semmi, s van akit minden érdekel,
van kire fölnézek, de van aki hitványabb lett,
van aki Drogo, Ulysses, Ripolus, Hamlet,
van aki elítél hétfőn, kiszolgál kedden…
s van akit harminc év alatt észre se vettem…

2011. március 5., szombat

Karinthi Frigyes

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyre megy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világra jöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itt hagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rám nézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se álló éj virág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.


(1926)

2011. február 25., péntek

Szabó Magda: Elégia

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én;

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,

te vézna testbe ágyalt szeretet:

hgoy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,

és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység

szelíd szíved szapora lüktetését,

s ha száradó torokkal elkiáltom

egyetlenegy birtokod a világon,

ártatlan nevedet,

hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,

most elbújtál a mélybe.

Odaadtad futásod, a vizet,

a nyári szélben ingó neszeket,

a zizzenést, a zöld fellegeket,

szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Talán azért vitted el

a mosolygásomat,

s most ketten vagytok lenn az ideges

bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,

hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,

s itt botlom régi útjaink kövén?

Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,

sietsz-e majd felém,

ha nyugtalan sorsom betelt,

vezetsz-e lenge fény?

BEszélj, ott van a régi ház,

az arany venyigék,

ahol te vagy? Oda süllyedt

a fiatal vidék?

Hallasz? Úgy mérjem léptemet,

úgy járjam útamat,

hogy a füled még rám figyel

a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,

csak nem szabad felelned?

És én? Hallom még hangodat,

felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,

hogy úgy szeret-e, mint te;

gurul a hónap és az év,

szegény emlékeimbe

kapaszkodom, hogy el ne essem.

Emlékezz rám, hogy megtalálj,

ha rám mosolyog a halál,

s levél legyez felettem.

2011. február 18., péntek

Tavasz




Mácsay Judit:

Reggel...


Mikor reggel az ablakom kitárom
kitárul vele az egész világom,
részesévé válok, telve új reménnyel
megtelik a szobám, a tavaszi fénnyel.


Arcom fordítom a simogató napnak
hallom üzenetét a csodálatos dalnak,
mivel fészkére hívja párját a rigó,
hirdetve a világnak, hogy élni jó!

Testemmel fordulok a tavaszi szélnek
szívemmel fordulok a simogató fénynek
fejemből fújja ki a sötét gondolatát
szememből szárítsa a tegnap harmatát.

Lassan elhiszem , ismét,.... hogy élek,
még pislákol ugyan, de majd feléled
a hit, a bizalom, hogy más ez a reggel
hogy élni szép, indulok ezer új tervvel.

Ó, mily csodás dolog a természet
hiába pusztított a téli enyészet,
hiába szenvedte meg fagyát a határ
a tavasz minden madarat visszavár.

Hiába fagyott kővé a vizek selyme
felengedett, és új friss dalra kelve
versenyt száguld a bolondos széllel
megtelik a szívem éltető reménnyel.

Érzem elsimulnak arcomon a ráncok,
nem voltak hiába az éjjeli fohászok
hogy legyen erőm ismét felkelni
a picike madárral újra énekelni.

Kertemben tegnap csak alig látszott
hogy nap kicsalta az alvó virágot
mára már virít teljes pompájában
minden féle színű selymes ruhájában.

Nem vagyok egyedül, csak társtalan,
nekem dalol ma minden madaram,
páromul szegült a tavaszi szellő
elkísér utamon az égen a felhő.

2011. január 30., vasárnap

Petőfi Sándor


A PUSZTA TÉLEN



Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondtalan rossz gazda:
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémúltanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Így sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház:
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz:
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vízébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul:
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjük a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben, magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velük bírkózni szemközt jő.

Alkonyat felé, ha fáradtan elülnek,
A rónára halvány ködök települnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széliről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a túlsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.