2011. február 25., péntek

Szabó Magda: Elégia

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én;

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,

te vézna testbe ágyalt szeretet:

hgoy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,

és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység

szelíd szíved szapora lüktetését,

s ha száradó torokkal elkiáltom

egyetlenegy birtokod a világon,

ártatlan nevedet,

hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,

most elbújtál a mélybe.

Odaadtad futásod, a vizet,

a nyári szélben ingó neszeket,

a zizzenést, a zöld fellegeket,

szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Talán azért vitted el

a mosolygásomat,

s most ketten vagytok lenn az ideges

bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,

hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,

s itt botlom régi útjaink kövén?

Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,

sietsz-e majd felém,

ha nyugtalan sorsom betelt,

vezetsz-e lenge fény?

BEszélj, ott van a régi ház,

az arany venyigék,

ahol te vagy? Oda süllyedt

a fiatal vidék?

Hallasz? Úgy mérjem léptemet,

úgy járjam útamat,

hogy a füled még rám figyel

a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,

csak nem szabad felelned?

És én? Hallom még hangodat,

felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,

hogy úgy szeret-e, mint te;

gurul a hónap és az év,

szegény emlékeimbe

kapaszkodom, hogy el ne essem.

Emlékezz rám, hogy megtalálj,

ha rám mosolyog a halál,

s levél legyez felettem.

2011. február 18., péntek

Tavasz




Mácsay Judit:

Reggel...


Mikor reggel az ablakom kitárom
kitárul vele az egész világom,
részesévé válok, telve új reménnyel
megtelik a szobám, a tavaszi fénnyel.


Arcom fordítom a simogató napnak
hallom üzenetét a csodálatos dalnak,
mivel fészkére hívja párját a rigó,
hirdetve a világnak, hogy élni jó!

Testemmel fordulok a tavaszi szélnek
szívemmel fordulok a simogató fénynek
fejemből fújja ki a sötét gondolatát
szememből szárítsa a tegnap harmatát.

Lassan elhiszem , ismét,.... hogy élek,
még pislákol ugyan, de majd feléled
a hit, a bizalom, hogy más ez a reggel
hogy élni szép, indulok ezer új tervvel.

Ó, mily csodás dolog a természet
hiába pusztított a téli enyészet,
hiába szenvedte meg fagyát a határ
a tavasz minden madarat visszavár.

Hiába fagyott kővé a vizek selyme
felengedett, és új friss dalra kelve
versenyt száguld a bolondos széllel
megtelik a szívem éltető reménnyel.

Érzem elsimulnak arcomon a ráncok,
nem voltak hiába az éjjeli fohászok
hogy legyen erőm ismét felkelni
a picike madárral újra énekelni.

Kertemben tegnap csak alig látszott
hogy nap kicsalta az alvó virágot
mára már virít teljes pompájában
minden féle színű selymes ruhájában.

Nem vagyok egyedül, csak társtalan,
nekem dalol ma minden madaram,
páromul szegült a tavaszi szellő
elkísér utamon az égen a felhő.