2011. március 18., péntek

Áprily Lajos


Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyilakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

2011. március 9., szerda

Dánielis Éva:

Öregedő kéz


Öregedő kéz, ráncos és eres,
tétován keres egy fiatal kezet,
s az félrelöki, nem durván, csupán
mert oda sem figyelt egyáltalán.
S az öreg kéz visszahúzódik lassan,
egy élet kínja van e mozdulatban.
Kicsit reszket még, szégyenlős, zavart,
pedig nem kérni, csak adni akart.

2011. március 8., kedd

Szentmártoni János:

Befejezetlen vers önmagunk állásáról

Van aki meghalt bennem, van aki rabszolga lett,
van aki elkallódott, akár egy amulett,
van aki máig bolyong, hajóról hajóra száll,
állomások füstködében kiraboltan áll,
folyton a tengert nézi, alkonyát holnapoknak,
meghurcolt szíve fölött vitorlák lobognak,
van aki útra vált belőlem, és van aki nem,
aggódva figyeli, mit épít a szerelem,
van aki kisgatyában füvet nyír, és pénzt keres,
van aki titokban verset ír, és érdekes,
van aki gyermek még, s van aki gyermeket nevel,
magában kuncog, ha lánya visszafelesel,
van aki levest főz, és megteríti az asztalt,
van aki sompolyog, a sokszor elmarasztalt,
helyét nem lelő, álruhába rejtett idegen,
kivel ha szembefordulsz, csak néz rád hidegen,
van aki tud még sírni, van aki elfelejtett,
nevetni kevesen csak, lázadni ne engedd
egyiket sem, hajaj, mert már nincs mi ellen égni,
bizonytalan emlékekért homályba lépni
meg hasztalan: kétes hősből fehér bohóc válhat,
míg piros orrú álmai közt elhintázgat,
van aki szétszóródott, van aki csőre töltve,
van aki világít még, világvégi körte,
van aki sötétben áll, feldúltan, mint a foglyok,
s nem segítik sem utcalámpák, sem koboldok,
van aki rácsokat fest, s van ki repülni vágyik,
van aki örül, ha eltántorog az ágyig,
van ki börtönben ül, van akit eltört a másik,
van ki csöndben él, s éjjelente fölszikrázik,
kezében karibi telefon: óriási kagyló,
van ki álmából kitekint s beleszól: halló,
van ki nem ért semmit, s van ki mindent megmagyaráz,
van ki kihűlt rég, s kiben nem hagy alább a láz,
van aki újrakezdi, de van aki eltemet,
és szomorkodva elhordja majd az ingemet…
van aki meghalt bennem, van aki most kezd élni,
van akit soha nem sikerült elcserélni,
van akit olcsón kaptam, és van aki megszökött,
ki madárdalruhába, napfénybe öltözött,
van ki nagyon hiányzik, van aki egyáltalán,
van aki Lucifert játszik Isten oldalán,
van aki elárult, van aki megküzdött értem,
s hogy itt vagyok még köztetek, lám, nem nagy érdem,
van aki eltaknyolt végleg, van aki talpra állt,
van ki fütyörészve zsebre vágta a halált,
van ki bírná még ezt a verset, s van aki fárad,
s mielőtt újrakezdi, megaludna nálad,
van aki összezárt szájjal él, s van ki énekel,
van akit semmi, s van akit minden érdekel,
van kire fölnézek, de van aki hitványabb lett,
van aki Drogo, Ulysses, Ripolus, Hamlet,
van aki elítél hétfőn, kiszolgál kedden…
s van akit harminc év alatt észre se vettem…

2011. március 5., szombat

Karinthi Frigyes

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyre megy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világra jöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itt hagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rám nézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se álló éj virág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.


(1926)