Turmezei Erzsébet

Hiába vár

.
Megint hazaindulok nemsokára
Nagy néma csend borult a kis szobára
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt
Nincs már ott aki eddig hazavárt.
.
Békülten mondom: elköltözött
Nem lakik többé az élők között
Óh hogy várt mindig
milyen nehezen szorongva leste
mikor érkezem
S amikor egyszer csak elébe léptem
Úgy felragyogott az a kedves két szem!
.
Pedig szolgálatom hívó szavára
Én olyan gyakran hagytam őt magára
És neki fájt minden búcsúvétel
Körültipegett anyai féltéssel.
.
Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért, csendesen ült mellettem.
S belesűrítve minden féltő gondot
Néhány búcsúzó szóval annyit mondott:
Vigyázz magadra gyermekem!
.
Azután egyszer Ő is útra kelt...
Végső tekintetével átölelt és indult
hangtalanul, csendesen...
.
Elment! Elment! Hiába keresem
Ő utazott el - ismételgetem.
Tudta hogy örök hajlék hívja fenn
És most előrement és hazavár
Csak egy kevés idő van hátra már!
.
S ha véget érnek próbák, földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott hol nem választ el soha semmi
És soha többé nem kell búcsút venni.
.
Kicsiny szobánk most csendesen fogad
De csendje is tud drága titkokat
Hogy vár mint eddig: hogyne várna rám!
Hazavár most is az Édesanyám."

Csak egy pillanat volt

Csak egy pillanat volt,
hogy a szív leblokkolt.
A karmazsin színű erek,
gyors áramlása megszűnt,
s a létezés mámora elszállt.
A szemek dermedten révültek,
vesztek el a messzeség homályában.
A test megadóan pihent az öröklétben.
S a lélek csodálkozva nézte üres porhüvelyét. /Lyza/