Ady Endre

 

 

 

Karácsony

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Kosztolányi Dezső: Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Csukás István

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Forrás: http://www.neumann-haz.hu

Tollal.hu

Answer: Téli Mátra

Akár hárfa, úgy zenél...

Esik... Esik, lassan mindent beterít,

fehérré lesz a világ,

s a sáros föld becsukja szemit.

 Gyapjas, lágy pelyhek hullnak,

 tölgyfák mind menyasszonyok,

 beöltözve álmodják a nyármúltat.

  Boholyvattás ágaik intenek,

  a tarló iramló szele

  fényes, beszédes varjúkat billeget.

   Amott, hol a tisztás véget ér,

   akár hárfa, úgy zenél

   a kopasszá elárvult, reszkető kökény.

    Tengernyi fehérség, mint paplan,

    elfed, takar,

    decembert szitál a felhő halkan.

     Két ember, éltes férfi s a nő,

     hóembert formál,

     arcukra barázdát festett az idő.

      Nevetnek, hajuk csupa dér,

      de lelkükben tavasz,

      boldogok, ha kezük olykor összeér.

       Lehalkul az élet, nincs nesz

       csak elhaló kacagás,

       minden mi látszik, csillogó kincs lesz.

        Esik... Esik, körül csupa hó,

        beteríti őket is

        a méltósággal hulló, ezüst takaró.

Nadányi Zoltán

 

A két szemed szeretett legtovább

                                                      A két szemed szeretett legtovább
                                                      Be furcsa szerelem.
                                                      A szád már néma volt, de a szemed,
                                                      Az még beszélt velem.
 

A kezed már hideg volt, jéghideg,
Nem is adtál kezet,
De a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
Hideg testőrökül,
De a szemed még rám leselkedett
A zord lándzsák mögül.

Ellebegtél és csak a hegyes
Lándzsák maradtak ott,
De a szemed még egyszer visszanézett,
És mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
Még mostan is szeret,
Még éjszakánként zöldes csillaga
Kigyúl ágyam felett.