2014. december 31., szerda

Új Évkor



Ferenczes István: Újévköszöntő

Szép vagy, mint a fehér fenyő,
hótól tiszta, fátyolos,
szép menyasszony, újesztendő,
békét, békességet hozz.
Ne légy te arannyal zengő,
ezüst fénytől mámoros,
búvópatak, újesztendő,
békét, békességet hozz.
Bolyhos, szelíd bárányfelhő,
mint a búza, mint a rozs,
kenyerünkhöz, újesztendő,
békét, békességet hozz.
Jöjjön hozzánk el az erdő,
mikor hideg záporoz,
pásztortüzes újesztendő,
békét, békességet hozz.
Krumpliföldünk áldja eső,
fű se legyen árva, rossz,
a házunkba, újesztendő,
békét, békességet hozz.
Tisztaság légy és levegő,
áldott hó álmainkhoz,
légy a hazánk, újesztendő,
s békét, békességet hozz.
Ferenczes István (Csíkpálfalva, 1945. január 1. –) magyar költő, író, újságíró.

Szilveszterkor



Böröczki Mihály: Esztendő sarjad


Mozdul az óra
nagymutatója,
balra az óév,
jobbra az új,
huszonnégy hónap
összefogódznak,
tizenkét régi,
tizenkét új.
Tárul a lelkem,
mégse eresztem,
azt, ami bennem
szívbe feszül,
múlnak az évek,
s bárhova érek,
messzire jutni
nem sikerül.
Szól le az Isten,
éljek e hitben,
- esztendő sarjad,
s várakozás,
béke a porban,
s terjed e kórban
öldökölés és
háborúzás.
Itt, ahol jog van,
jó magyar honban
tiszta beszédből
lesz-e elég?
S írja az óra
nagymutatója
újra az égre
kérdőjelét.

2014. december 22., hétfő

Ünnepi versek

Karácsonykor


Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár
Dús világításnak özönében áll,
Fényes csarnokáról hangzik a zene,
S vad dombérozásnak hangja jön vele.
Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
Férj s nő átkarolva tartja magzatát,
Keblök melegével óvják gondosan,
S rájok elterítve egy rossz gúnya van.
Igy ülnek sokáig, némán, reszketeg,
Míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
"Márma van karácsony szentelt ünnepe,
A nép megváltója márma születe;
Jó hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
Mert feledtük volna, hogy megváltatánk.
Óh hatalmas Isten, hát miért, miért
Ontatál fiaddal értünk drága vért?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
S a nép rab maradjon véges-végtelen?
Cél után fáradni, küzdeni dicső,
Elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
Ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
Csak hogy életemet nyomorogjam át,
S amelyet kiküzdök, életem minek,
Hogy legyen igámat hordani kinek?
Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
Egy kétségbeejtő örökös bilincs. -
Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
És igába tart csak zsarnok akarat?
Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz.
S a megváltó újra gunyhó sarja lesz. -
Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
Óh, takard, takard nőm édes gondosan.
Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
Hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
Szálljon a hó, itten vad dühe nem ér." -
S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
Édes álomképet sző rájok keze,
S boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.
S hogy ne verje őket zord valóság fel,
Lassan eltakarja őket hólepel. -
A várból öröm száll - zúg a téli szél -
A család helyén csak kis hódombot ér.
Madách Imre aláírása

Karácsonyest

Terítsetek csak ma is eggyel többre,
A jóságkapu legyen nyitva,
Ki tudja kiket sújt az élet ökle?
Ki áll az éjben kitaszítva?

A pásztorcsillagot nagy köd takarja
És Betlehem oly messze-messze...
Hadd zúgjon ma a szeretet harangja
S ki szenved, azt ide vezesse.

A jóságkapu két szárnya kitárva,
Mindenki szelhet kenyerünkből, -
Az elesett, a bánatos, az árva,
S ki megtisztulni vágy a bűntől.

A Betlehemi jön be e kapun át,
S megáldja hívó asztalunkat,
- Velem van az, ki a szegénynek is ád,
S útravalót a lelkéből juttat.


Sárosi Árpád aláírása

Együtt leszünk...

A jóság abrosza kibomlik.
Dúsan terül a vendégasztal...
Kit ver az élet, vagy becézget,
Mindenkit anyásan marasztal.

Minden kis ágon áldás hintáz,
Ajtókat nyit a gyertya fénye.
Együtt leszünk, ha jön az óra
S leszáll a Betlehemnek éje.

Együtt leszünk élők s a holtak,
Ha megcsendül a pásztorének...
Legyen gazdagja mind ez éjen,
Az öröm békés kenyerének.

Sárosi Árpád aláírása

2014. december 18., csütörtök

Aranyosi Ervin




Aranyosi Ervin : Szeretni jöttünk


"Szeretni jöttünk széles e világra.
Keresni másban énünk jobb felét.
Örömöt lelni, napról napra várva,
a belső hangot, a misztikus zenét.
Mert a magánynak kongó kapujából,
az élet ösvénye másfelé vezet,
tárd ki szíved, mely börtönödhöz láncol,
s örülj a mának, amíg csak lehet.

Nyisd ki szemed, és a lelkedben érezd,
ami ma gond, az mind megoldható.
Álmodni merj! És sohase fékezd!
Amit csak elképzelsz, valóra váltható.

Szellemedet, ha lehet csillapítsd le,
Érzéseid vezessék léptedet.
Szeretetet, mit mástól kapsz fogadd be,
s hidd, amit akarsz el is érheted.

Érezni fogod, megnő a világod.
Szépség és jóság mind tiéd lehet.
Becsülj meg minden szerető barátot,
s teljessé válik ettől életed."



Szép az élet


A Nap az arcod simogatja.
Varázsló fénye visszaadja
elvesztett hited és reményed
- újra érzed, hogy szép az élet.
Ha bántanak, ne vedd magadra,
komor szemed emeld a napra.
Arcodon mosoly fénye éled
- újra érzed, hogy szép az élet.

Ezernyi gond, mi nyomta vállad,
amire gyógymód a bocsánat.
Elengedéssel érhet véget
- s rájössz arra, hogy szép az élet.

Hagyd lelked végre újra élni,
nem kell a múlttal szembenézni.
Ha múltad árnyát már nem féled
- újra érzed, hogy szép az élet.

Ha nem bánt múlt, nem gyötör bánat,
és feloldoz a bűnbocsánat,
elengedés tesz szabaddá téged
- tudni fogod, hogy szép az élet.



Szeretem azt



Szeretem azt, ki máshogy él,
különleges vagy renitens,
kicsit lökött, kicsit bohém,
nagy szájú, harsány, érdekes.

Szeretem azt, ki nyíltszívű,
tudja a tutit, s mondja is.
A nagyszájút, a kishitűt,
olyat, ki más istenben hisz.

Szeretem azt, ki gyönyörű,
s ki csúnya - nem tökéletes.
Szeretem azt, ki alacsony,
s ki nagydarab vagy "méretes".

Szeretem azt, ki pici még,
kinek az élet új dolog.
És azt, ki túl van rajta rég,
mert Ők már voltak boldogok.

Szeretem azt, ha valaki más,
ha érdekes, titokzatos.
Lelkében hordja a tudást,
s nem adja ki, mert óvatos.

Szeretem azt, ki egyedi,
s kilóg Ő minden sorból már.
Szeretem azt, ki engedi,
hogy én legyek a jó tanár.

Szeretem azt, ki gyáva még,
s biztatni kell, hogy jobb legyen,
s azt is, ki bátran közbelép,
hogy igazságot Ő tegyen.

Szeretek esendőt, szegényt,
kinek a szíve hallgatag,
és harcosat, igen keményt,
ki előtt gát sosem marad.

Szeretem mind, mert fontosak,
színesítik az életet,
alakítják a sorsomat:
ha kell, mikor, milyen legyek?

Galgóczi Erzsébet

Bocsáss meg

Kiket szeretsz... s akik szeretnek,
Ha bántanak... ha megsebeznek,
Ne haragudj rájuk sokáig,
De öntsd ki szíved... s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyeit,
Bocsáss meg!... Hidd enyhedre válik!...

Ó, egymást hányszor félre értjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szivünk éppen nem akarja...
Mi is talán vérzünk a sebben,
nekünk is fáj - még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja!...

Ne légy te büszke..., légy őszinte,
És szíved legott azzá lesz szinte...
Oszlik gyanú - megenyhül bánat,
oly váratlanul jöhet a halálunk,
Ha egymástól haraggal válunk,
Sírnál késő a bocsánat!

Vers mindenkinek




Udvardi Adél


Elmosogattam tegnap este nyolcra.
Rakosgattam a bögréket fel a polcra.
Köztük van két letört fülű, de elölről szépek.
Elölről ugyanolyan mint a többi: épek.
Csak a hibás részt kell hátratenni
Nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.
Eszembe jutnak most felebarátok,
Kiket képletesen fületleneknek látok.
Úgy teszem fel őket életem polcára
Hogy ne lássak mindig arra a hibára
Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra
Mert ha egyszer én térek nyugovóra
Úgy tesz el engem az igazságos Isten
Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn.
A mennyei polcra nagy kegyelmű szemmel
Hátrafelé az én letörött fülemmel.

2014. december 1., hétfő

Vers mindenkinek



Aranyosi Ervin: Apának lenni
Hogyan is kellene apának lenni,
néhány kis "porontyot" felnevelni?
Megtanítani szépre és jóra,
becsületre és szép, igaz szóra.
Fiúnak mutatni a példaképet
és erőt adni, mit elvár az élet.
S a lánynak apát, hogy Őbenne lássa,
milyen legyen majd az Ő választása,
hogy később a méltó párjára leljen
s benne milyen értékekre figyeljen.
Hogyan is kellene apának lenni?
Anyát szépen és hűen szeretni.
Tenyéren hordani a kis családot,
megadva nekik az egész világot.
Biztatni azt, aki már belefáradt,
-együtt építeni a homokvárat.
Szépséges terveket, álmokat szőni
s látni a gyermeket lassan felnőni.
S bármi is történik mellette állni
s ha eljön a napja nagypapává válni.
Hogyan is kellene apának lenni?
Igazi receptet még nem írt senki.
Egyetlen módon igazol az élet:
az, kiknek apja vagy, mind szeret téged...

2014. november 24., hétfő

Vers mindenkinek



Móra Magda: Az út felén túl


- Ha elkerülted már a negyven évet,
a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
A dolgaidban tartod még a rendet,
de egyre inkább áhítod a csendet.
Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
és nem mész fejjel valamennyi falnak.
Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
és hinni tudsz: a mások igazában.
Már reméled, hogy nem hiába éltél:
mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
Ha nem is lettél irányjelző zászló,
a magad helyén álltál rendületlen:
szélben, viharban, ködben, szürkületben,
mint kapubálvány őrizted a házat,
és voltál tűrés, és lettél alázat.
A tieidnek maradtál a béke:
a nyitott ajtó biztos menedéke.
Ha elkerülted majd a negyven évet,
már nem hiszed, hogy adósod az élet,
csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
mert kevés volt a salakmentes jóság:
a mindent adó, semmit visszaváró,
a minden próbát derekasan álló,
mely sosem számol, szüntelen csak árad,
örök fölény és örökös alázat.
Ha elkerülted már a negyven évet,
s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
már te lehetsz a sorsod fejedelme!

2014. november 21., péntek

Várnai Zseni



 Csodálatos
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.
És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.
A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

2014. október 30., csütörtök

Kányádi Sándor



 Lassan eltelik

eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz

2014. október 21., kedd

Várnai Zseni




Jó lenne hinnem...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
S hozzád megyek.
Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.
Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.
Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.

2014. október 11., szombat

B Radó Lili




Békült szívvel
Ajándékul, amit szántál nekem,
e néhány évet, Uram, köszönöm.
Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz,
mert tánc s a dal s az ifjúi öröm
mögöttem immár messze elmaradt.
Bizony, tavaszom tarka mámora
tovaillant, míg gyöngyöző borához
tétova kézzel poharat kerestem.
De aranyszemű kalászok aratása
vár még reám és egy-egy nyári esten
a béke megcirógat engem is.
Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje,
szelíd verőfény szeptember délelőtt,
és hosszú séták még a tél előtt.
S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng,
fűtött szobában duruzsol a kályha,
tán jó is lesz már ablakomban állva
nézni, hogy tarka tömegben odalent
ki mást sodor magával most az élet.

Vass Albert



Falevelek

Valami kóbor szél kapott a fába,
ideges, kapkodó, ledér:
s a Küküllőre hullt egy falevél.
Odébb egy másik vére-fagyva látta
és sápadtra döbbent egy perc alatt.
Aztán a fáról letépte magát
és utána szaladt.
Az örvény habja tánccal várta már.
Omló parton arra járt a Nyár
és rájuk kacagta a napsugárt.
A partról néztem ezt a kis regényt.
Olyan nagy volt és olyan emberi:
a falevél, amely a forgatagban
a másik falevelet kergeti.

Aranyosi Ervin



A jó, öreg Ősz, visszatér
Tovatűnt már a zöldellő Nyár,
az égre bíbort fúj a szél.
Forog a kör, s a festőművész,
a jó, öreg Ősz, visszatér.
Palettáján, megannyi színből,
hangulatból, élményt kever.
A természetben a sokszínűség,
a tél előtt, életre kel.
Sárgul a lomb, vörösbe hajlik,
reszket az ágon száz levél.
A félelem az elmúlástól,
uralkodik azon, ki él.
De vajon kell-e félni tőle?
Minden Telet, Tavasz követ!
Örülni kéne most az Ősznek,
s megmozgatni minden követ.
Kiélvezni az érettséget,
gyümölcseit, mit ránk hagyott.
A körforgás nem érhet véget,
az idő száll, s nem vagy halott!
Pár pillanat az életünkből,
s a körforgásunk meg nem áll.
Álomra készül a világunk,
s vágyjuk: - a tavasz jönne már!
De addig is, szeress és élvezz
minden rád váró, szép napot.
Örülj az Ősz művészetének,
szépségeit ezért kapod.
Hangulatod ne hagyd borongni,
fogadd a szépet lelkesen.
Csodálkozz rá az őszi lombra!
Én is e változást lesem.
A változás, az élet kulcsa,
Túlélni? - Az csak gyenge cél!
A levegő egy helyben állna,
ha nem kergetné lenge szél.
Csodálkozz rá az őszi tájra,
gyönyörködj benne, élj vele!
Aki szépségét meg nem látja,
egyedül az halhat bele.

2014. szeptember 8., hétfő

Luis Aragon

MÉG





Egy nap többé a dal se szárnyal
Új perc áll a régi helyén
S mint szétszakadozó madárraj
Széthull e szív is mely enyém

Mielőtt a jövő e zápor
Jön és mesénk semmibe tűnt
S a nap az élet ablakáról
Letörli egybefont nevünk
Egy percre egy szemvillanásra
Amíg van itt még valaki
Gondoljatok a fuvolásra
Vessetek pár garast neki
Hogy szerelmünk tűnő zenéje
Csak még egyszer felhangzana
Mielőtt végleg elenyészne
Az utolsó nap végszava.
Somlyó György fordítása

2014. augusztus 29., péntek

Kosztolányi

 Halotti beszéd 




Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

2014. augusztus 24., vasárnap

Mary E. Frie



"Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom…
Gyémánt vagyok fénylő havon.
Érő kalászon nyári napfény.
Szelíd esőcske őszi estén.
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben.
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán.
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok.
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál." 

2014. augusztus 20., szerda

Szendrey Júlia


B Ö L C S Ő   M E L L E T T

Mondják: iszonyú vihar dúl
Mennydörgés, villám odakinn.
Hogy a felhők, mind sötét árnyak
Nyargalnak a szél szárnyain...
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
szívem májusnak verőfénye,
Viharról én mit sem tudok!
Mondják: két ellenséges tábor
Egymással véres harcra kelt,
S nem hallani mást a világon,
Mint csatazajt, fegyverzörejt...
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szívem a béke olajága,
Csatákról én mit sem tudok.
Mondják a gyűlölség és gonoszság
S bűnök tanyája ez a föld.
Hogy szerelem, barátság álarc,
Mit az önzés magára ölt...
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szívem a szeretet oltára,
Gyűlölségről mit sem tudok!
Szentély e hely, sarut leoldva,
Lépek csak által küszöbén,
S a bölcső mellett, mint oltárnál
Szent áhitattal állok én:
Feledve minden e világon
Míg e kis bölcsőt ringatom,
Míg éji dalként gyermekemnek
Halk pihegését hallgatom.

2014. május 25., vasárnap

Gyermeknapon



Várnai Zseni


Madár ha volna...
Uram, fogadd kegyedbe őt,
Az ártatlan kis csecsemőt,
Terjeszd fölé erős kezed,
Legyen ő drága gyermeked!

Oly gyönge, oly piciny szegény,
S hideg van a nagy földtekén,
És minden zug oly idegen,
Melengesd őt a szíveden!
Szeresd őt, mint a madarat,
A kis nyulat, futó vadat.,
S mint zsenge, tavaszi vetést,
Ne osszál neki szenvedést!
Mert lásd, ő miről sem tehet,
Ó, nekem tudd a vétkeket,
Amiért embernek szültem őt,
Ne büntesd a csecsemőt!
Madárnak adtál szárnyakat,
A vadnak futó lábakat,
És búhelyet, ha fú a szél,
Uram, hozzá is jó legyél!
Madár ha volna, szállana,
Ha bárány, mezőn játszana,
De ő nem tud, csak sírni még,
Ajnározd őt, kegyelmes ég!

2014. április 11., péntek

A költészet napján


Garai Gábor:
Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom,hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom.
hogy megélek magam is,
 néptelen magányban, mert irgalmatlan az
élet.-

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

2014. március 28., péntek

Szentpéterszegi Róza /nekem írta/

      Ida kertjében

Elmúlt a fagy, oda a tél,
langyosan fúj a déli szél.
Tavasz van a kertek alatt,
ibolyák már virítanak.

Nárcisz bimbója kihasadt,
a rózsák szépen hajtanak,
barka hullatja bársonyát,
levele huncut, bújócskál.

Kristályvirágok tövei
gyenge télben nem fagytak ki,
pipacsnak bokra megmaradt,
piros szirmok virulhatnak.

Nyújtózkodik a muskátli,
kinti levegőt kedveli,
különösen futó párja,
ki a jobb meleget várja.

Lugasok mentén a kertbe
csalta Idát a Nap fénye.
Néha esik még az eső,
a lágy földet tapossa ő.

Nyugtalanság űzi Idát,
készítené az ásóját,
görbe villáját elővette,
gereblyével egyengette.

Vetett borsót, petrezselymet,
és salátát, előzetest.
Gazdaboltból keveset vesz,
tudja Isten, még mit tervez.

Magot maga termesztette,
a szívét is bele tette,
néha tán még becézgette,
így jobb vetőmagja lenne.

Tavasz ez, bárki láthatja,
azért vigyázz magadra,
mindenki örömére tennél,
ha, sok, sok tavaszt megérhetnél.

2014. március 21., péntek

William Wordsworth:

Vers

Műfordítás:

Heten vagyunk 


A csöpp gyerek, ki fut szalad,
Libben mint a tavasz
És minden tagja él, nevet
Halálról mit tud az. 

Egy parasztlányka jött utamba
Nyolc éves mondta nekem. 
Göndör haja sűrün befonva
Simult a csöpp fejen. 

Láttam, hogy kis erdőlakó
Szaván és vad ruháján.
Szeme kék volt, mély tiszta tó
Örültem szépsége láttán. 

Mond hányan vagytok gyermekem
Testvérek fiú-leány?
Hányan? – Hát összesen heten
Szólt, s bámult reám. 

S ki merre van?
Mond el ha kérlek. 
Válaszolt ő: -Vagyunk heten,
Ketten a városban élnek, ketten a tengeren. 

Kettő lent a sírban lakik
A húgom és a bátyám. 
A temetőlakban élünk én
És anyácskám. 

-Mondod: ketten városban élnek
Ketten a tengeren?
Lányom számolj utána kérlek
Hogy lehettek mégis heten?

Pedig heten vagyunk mi kérem.
Kettő lent a sírban lakik 
A nagy platán tövében. 

Kezed, lábad ép gyermekem
Futkoshatsz fel-le lám?
De ha kettő sírban pihen 
Öten vagytok csupán!

Sírjuk virul, ott látni túl a dombon
Így felelt ő. Házunktól épp húszat ha lép
Eléri mind a kettőt. 

Gyakran ott foltozom ruhám,
Vagy kendőt hímzek ott.
Ülök a sírdombon puhán és nekik dalolok.

Vagy amikor lemegy a nap
S füvek, fák elpihennek,
Veszem kicsiny tányéromat
S vacsorám ott eszem meg. 

Elsőnek halt Jutka húgom
Az ágyat nyomta nyögve.
Az úr megszánta egy napon
S Ő elment örökre. . 

A temetőbe vittük Őt
Sírban feküdt szegény.
Ott játszottunk mikor a fű kinőtt
Jancsi bátyám, meg én, 

Mikor mindent a hó takart
Neki is menni kellett.
Szánkázni hiába akart,
Most fekszik húga mellett

-Hányan vagytok tehát ma? kérdem
-Ha kettő a mennyben van?
S a lányka tüstént válaszolta
-Heten vagyunk! Uram! 

-Ők csak voltak. Már ma holtak. 
Lelküket őrzi a menny.
Szavam csak borsó falra hányva
Nem tágított a csöpp leányka
-Heten vagyunk ! – Heten!

2014. március 7., péntek

Szabó Magda

Látod e már?


A voltak voltak, és a múlt halott.
Az építettek mind rommá omoltak,
virággá bomlanak a vaksi holtak,
ámulva nézik selymes csillagok.
lomha korom közt gördül a kiholt nap,
a hidak árba fúltak a folyókon,
az emlékeken béklyó, béna ólom,
véresre botlik tegnapon a holnap.
Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
S látod-e már, mint köti néma szájjal,
síró mosollyal, köddel és halállal
sarkantyúját az ifjú szerelem?

------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Reményik Sándor

Eredj, ha tudsz.

Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém
Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
a kanóc része, lángra lobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.