2015. március 28., szombat

Szabó Lőrinc

Az idő kísértetei
Sokszor bizony csüggedni látlak
 és csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a múltba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kisértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szívünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

2015. március 3., kedd

Lelátó a Parnasszusról





Kosztolányi Dezső : Anya arca
Én nagyon sokakat szerettem,
Én vágytam arra, vágytam erre,
De aki úgy szeretett engem,
Anyám az életet szerette.
Ő úgy szerette, hogy megállott,
Az úton elmaradt, lekésett.
Ő úgy hajolt, hogy összeroskadt
S a porban azt mondotta: élet.
Az életet bámulta folyton
Mint egy menyasszony mindig-ifjan,
Apám szemében kezdte nézni
És nézte aztán arcainkban.
Csak a szívét hallgatta halkan
Mély-kék szemekkel, megbűvölten,
Csak a tűnő időt figyelte
S arcát nem látta a tükörben.
Ő járt, tudott és látva-látott
Fájó ideggel szótlan álmot.
Megszentelt engemet a lelke,
Az ő lelkétől vagyok áldott.
Neki nem volt korán könnyezni,
S könnyezni nem volt soha késő.
Ha ment az erdőn, ment az úton
Ketten mentek az élet és ő.
Sírt és dalolt bús mátkaságán,
Bölcsők között sírokra görnyedt.
A képeskönyve volt az élet,
Nem vitt magával soha könyvet.
A fiait csókolta némán,
Halottjait némán temette.
Én nagyon sokakat szerettem,
De ő az életet szerette.