2015. november 27., péntek

Heltai Jenő




 KÉRDŐÍV
Mikor elnémul megkínzott szíved
Eléd teszik a nagy kérdőívet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.
Mit fogsz felelni- mert felelni kell-
Az életed hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyett?
Ha menned adná az isteni csoda,
Mondd:visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?
Mindaz mi hitvány, hazug és hamis,
Végigcsinálnád, mond másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, ahol ma vagy?
Hol elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhatsz és harcolhass megint?
Ezért, a díjul zsugorin kimért
Keserves édes pici életért?

2015. november 26., csütörtök

Tallóztam





Alföldi Géza

Csak a gyökér kitartson

A fa névtelen gyökereinek ajánlom

Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
Deszka kunyhónk előtt állott
Öregapám diófája.

Ha vihar támadt, - szőlőkötözéskor, -
Dörgött az ég, csattant a villám,
Füstölt az úton a felpaskolt por,
Ahogy végigverte a dörgő esőostor,
Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
Miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat csomósan tépte,
Hullott a zöld dió, áldott termése,
Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
De győzte a vihart öregapám konok,
Törzsekopott Diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom, -
Motyogott nagyapám,
S nem lesz baj, gyermek!
Dió lehullhat,
Új tavasszal terem az ág újat,
Ág is kinő a letépett helyére,
De ha a gyökér nem bírná tovább,
A diófának, kisunokám vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
De állja a vihart Árpád vezér
Ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
Tapadnak a földre, hogy termés legyen
Az örök magyar szőlőhegyen,
Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak...
... Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!

A gyökér kitartson!

2015. november 22., vasárnap

Szabó Magda



TERÍTSD ARCOMRA ÁLMODAT
Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puha szájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsás talpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, se ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó álmodó, nincs hit szívemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, -
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!

2015. november 6., péntek

Pákozdi István

Naponként

aranysujtásos őszi esték tücsökmuzsikás szép öregség irgalmába ajánllak áldva – nem tudom mennyi van még hátra naponként mondjam el még jókor ami benned a legfőbb jó volt hogy minden minden úgy ahogy volt mégis mégis csak érdemes volt hogy árnyék volt ha volt hatalmam amit akartál azt akartam s úgy akartad amit akartál ha kértél akkor is csak adtál ki mindig tudta mi a dolga ha a mennybe ha a pokolba önmaga áldozata-foglya – az istennek is sok lett volna ki mindig tudta hogy mit vállal ispilángot járt a halállal s mert naponként volt bekerítve jól tudta mi az: kiterítve naponként mondjam el még jókor ami benned a legfőbb jó volt hogy magadat is elfeledve lettél méltó a szeretetre ki hitegető csalás nélkül a ráncokba is belebékült és naponként megbúvott ebben az irgalmatlan szeretetben ne a sírnál nőjön a mérték hogy ki voltál és mennyit értél mikor mindennek szöge-éle legömbölyödik holt-kímélve s a göröngy – súlyos meakulpa – dübög a koporsóra hullva élőnek olcsó nyugtatásra drága sírkő-fitogtatásra naponként mondjam el még jókor ami tiszta emberi jó volt s visszfénye hull szívemre áldva – ha mégis én maradnék árva