2017. december 20., szerda

Juhász Gyula


Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben 
Ilyenkor decemberben. 
A szeretetnek csillagára nézek, 
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, 
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, 
S amit az élet vágott, 
Beheggesztem a sebet a szívemben, 
És hiszek újra égi szeretetben, 
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet 
Hallok, szomorún nézek, 
A kis Jézuska itt van a közelben, 
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, 
S ne csak így decemberben. 
1902

2017. december 9., szombat

Kafka Margit


Nem hiszek
Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
1901

2017. november 26., vasárnap

Kálnay Adél


Az idő már készül, hogy elrepítsen

Engem már nem sokáig látnak,
átadom magam a fáknak,
elég volt élni, épp elég,
életem nem volt semmiség,
munka csak és fájdalom,
panaszkodtam is, rossz nagyon...
De emlékszem, voltak más idők,
a képzeletnek szárnya nőtt,
s repített engem felfelé,
az elérhetetlen ég felé.
És emlékszem, voltak emberek,
jóságosak és kedvesek,
szavuk, akár az égi szó,
fenséges volt és biztató.
Emlékszem szépre, jóra még,
könnyezni tudtak egy emberért...
De jaj, elmúlt, mint a pillanat,
s nem ülnek már a fák alatt
a kedves nők és férfiak.
Nem ülnek már a padokon
a tétova, gyönge nagypapák,
nem bóklásznak céltalan,
épp, csak úgy, a parkon át.
Az árnyas, büszke fák alatt,
most szél kergeti az ott maradt
papírzacskót meg poharat...
Az idő már mindent elsodort,
mindent, mi jó volt, megrabolt,
s most rám les éppen, gondolom,
elém áll majd egy alkonyon,
elém áll, és rám kiált,
azt kiáltja, hogy nincs tovább!
Ölébe kap és száll velem,
végigrepít az életen,
ennyi volt, mondja, ennyi csak,
s nem nézi síró arcomat.
Ott állok majd a végtelen,
iszonyatos, nagy semmiben,
s hiába tudom, hogy létezem,
többé nem láthat senki sem.

2017. november 14., kedd

Szép versek



Sík Sándor: Mosolygó gyermek
A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva, 
Szemben velem egy esztendős fiúcska.
Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.
Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.
Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, – hisz csak egy éve ember! –
Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolyra vissza tud mosolyogni!
Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek.

2017. november 12., vasárnap

Napi vers


Rab Zsuzsa: De addig
De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vert szárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szív percentés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azért sem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
és mennyi szó, torokban, szálkaként,
és mennyi szó, szendergő ekrazit,
és mennyi ékírás a homlokon,
hány irgalmatlan, véletlen tükör,
és mennyi apró vesztett háború,
hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,
mennyi szívet robbantó csengetés,
mennyi hazajövés, hány elmenés.
De addig, addig, addig is,
de addig, addig is,
de addig is….

2017. november 11., szombat

Szép versek-ből



Juhász Gyula
Magányos úton...
Magányos úton építek egy házat, 
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.
És őszi estén, míg az avar sír majd
S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
Magányos vándor, múltakba révedve,
Emlékezik majd egy tündérszigetre.
És hírt hoz nékem élet tengeréről,
A csodaszépről, távoli tündérről,
Kit idevárok és aki nem jő el,
Csak egyre szépül a szálló idővel.
--------------------------------------------

Bereményi Géza
Csönded vagyok
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

-----------------------------------------------------

Fáradtan ballagok, árnyam sötét,
s hátam mögött megáll az Ifjúság,
áll tétován, lehajtva szép fejét,
és többé már nem jön velem tovább.
Hermann Hesse

2017. november 6., hétfő

Tallóztam

A dolog.
Kinek mi dolga? - Szerintem
a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa.
A tanító dolga, hogy tanítson,
a lelkemen valamit javítson.
A diák dolga, hogy kutasson,
ha felnő, jó irányt mutasson.
A zenész dolga, hogy zenéljen,
a szívem mélyéig elérjen.
Az író dolga, hogy meséljen,
de igazat írni ne féljen-
de igazat írni soha ne féljen!
A Szerelmem dolga, hogy megértsen,
hogy higgyen bennem és segítsen.
>Hogy nélküled élni ne akarjak,
s ne hagyd, hogy a vesztembe rohanjak!<
A Barátom dolga, hogy ott legyen,
ha szükség van, bármit megtegyen,
ha eltévedtem, keressen,
ha gyűlölöm, akkor szeressen.
Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
ne úgy köszöntsön, mint akárkit.
A Testvérem dolga, hogy figyeljen,
Ha hibáztam, neki ne kelljen.
Ha nem hiszem, akkor ő higgye,
A tüzünket helyettem őrizze.
A Lányom dolga, hogy daloljon,
hogy örökké kislány maradjon.
A Fiam dolga, hogy nevessen,
hogy mindig apjaként szeressen.
S ha mindez így lesz -csak remélem -,
az én dolgom, hogy megérjem.

2017. november 2., csütörtök

Igaz

Endrődi Sándor: A szeretetről
Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincs szeretet:
Az élete csupa pusztaság.
Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.
Valakit, valamit szeretni kell.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövet nélkül adta nekünk.
Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen,
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.
Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

2017. október 31., kedd

Meghatóan igaz.



Aranyos Ervin : Halottak napján.
Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.
Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…

2017. október 30., hétfő

Gárdonyi Géza



HA MEGHALOK.
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, - az voltam én.
Sorsomnak gyászán se könnyezetek,
s ne mondja a pap: "Ime, porba hullt!"
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.
S mikor a szónok a sirnál beszél,
és végül kiált: "Hát Isten veled!"
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

2017. október 26., csütörtök

Várnai Zseni


Anyám köténye
Anyám kötényét kötöm elémbe,
oly megkopott, színehagyott e kötény...
ebédet főzök a tűzhely mellett
állok, és sürgök, mint ő tette szegény.
Csak táplált, csak főzött, szolgálta kedvünk,
e tűzhely volt áldozó oltára néki,
 míg kicsiből nagyra serdültek, és mentek,
messze széledtek a gyermekei.
És görnyedt lett végül, oly földfelé hajló,
mint útszéli bokor, mit nem melegít
a nap heve már, s az ősz letarolta
egykoron zöldellő leveleit,
mint didergő bokor, mely reszketve várja,
hogy hulljon a hó már és befödje őt,
úgy roskadt szelíden a tél zord ölébe,
úgy érte el anyám a bús temetőt.
Foszló köténye lobog előttem,
mint gyászlobogó egy élet fölött,
fejkendőjét őrzöm, szomorú fejére
mindig csak fekete kendőt kötött,
haját kétfelé simítva hordta,
s kontyba csomózta, akár csak én,
szokásait őrzöm...az ebédet főzöm
 borongva bánatos emlékezetét.
E tűzhely lángja sütötte arcát,
e lábasok őrzik még kezenyomát...
Ő fekszik a földben...serceg a rántás
s én forgatom elárvult fakanalát...
Ő alszik már mélyen, a fazekak élnek,
 ropog a tűz, és fő az ebéd,
gőz csapja meg arcom, szemem befutja,
 s a párán keresztül látom a szemét.
Látom a szemét, mely rettegve nézett
a holnap elébe, hogy mi lesz velünk?
Ezernyi gondot dajkált a szívében,
míg sütötte, főzte eledelünk,
alázat volt az arcára írva,
csak akkor lett gőgös, hideg és kemény,
mikor a lét fölé magasztosulva
halottas ágyán elnyújtózott szegény.
Már nem félt senkitől, és senkit se féltett,
már nem volt beteg, se öreg, se szegény.
Leoldta magáról viseltes kötényét,
mint aki hűséggel kiszolgált helyén,
 és csöndesen elment, mint anyák, ha mennek,
búbánatát, gondját itthagyta nekem,
ő sérthetetlen, mint minden halottak,
nem ér el hozzá már többé semmi sem.
Anyám köténye lobog előttem,
míg végzem a munkám, és rágondolok...
A tűzhely lángja, s a fazekak gőze
homloka körül, mint fény gomolyog,
és megnől, megszépül a párában, fényben,
feje fölött ím glória ragyog...
kinyujtom karom, de nem tudom elérni...
már magukhoz emelték a csillagok.

2017. október 15., vasárnap

Várnai Zseni



Vénasszonyok nyara
Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső súgára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.
Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.
Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.
Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.
Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk. . . ugye, kis ősz anyák?!

2017. október 5., csütörtök

Szabó Magda


Sírfelirat

Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rád nézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.

2017. szeptember 28., csütörtök

Tallóztam

Nevetve sírós, sírva nevetős
Somlyó Zoltán: Még nem...
Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...
Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...
Ó, ez még nem sírás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...
Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...

2017. szeptember 24., vasárnap

Nadányi Zoltán

 Ősz
Az őszben állsz,
tűnődve jársz,
hullatja vén
lombját a hárs.
Titokzatos
halk nesz zavar,
kipp-kopp, kopog
a holt avar.
Hol itt, hol ott,
csodás, csodás,
mint távoli
lábcsoszogás.
Forogsz, fülelsz,
álmélkodol,
valaki jön,
nem tudni hol.
Valaki jön,
és erre tart
és csörgeti
a tört avart.
Jön finoman,
jön hidegen,
a csenden át,
a ligeten.
Híg árny, akit
szem nem talál,
maga az Ősz,
a halk Halál.
Forogsz, fülelsz,
a szíved üt:
nem jön sehol
s jön mindenütt.
Peng mindenütt
az őszi nesz,
álomszerű
bújósdi ez.
Kiáltanál:
az Istenért!
És megremegsz!
most ideért.
Most ideért
a lenge láb,
és megkerült
és megy tovább.

2017. szeptember 3., vasárnap

Szép versekből


Várnai Zseni: Virágos ág
Virágos ág az az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei,
virág helyett gyümölcse terheli.
Termése érik, pirul, gömbölyül,
pillék és méhek zsongják őt körül,
szellő ringatja, eső öntözi,
s a nap tüzén csillognak könnyei.
Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik,
reszket, amikor tépázza a szél,
de nedvei forrók, akár a vér.
S mikor csillogó fátylat sző a hó,
s belepi őt e puha takaró,
már újra szép, és arról álmodik,
hogy tavaszra tündérré változik.
S az lesz belőle, tündér csakugyan,
ezernyi szép, feslő virága van,
ő bennük éli újra tavaszát,
s nyáron a nap deleje hatja át.
Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő,
kikél a földből, húzza őt a fény,
újjászüli az örök televény.
S ha teste már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...

2017. augusztus 26., szombat

Reményik Sándor


MI MINDIG BÚCSÚZUNK
Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
a színektől, ha szürke por belepte,
a csöndtől, mikor hang zavarta fel,
a hangtól, mikor csendbe halkul el.
Minden szótól, amit kimond a szánk,
minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
minden sebtől, mely fájt és égetett,
minden képtől, mely belénk mélyedett.
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
a lángjainktól, mik lassan kihűltek,
a tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
a kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
elfut a perc, az örök Idő várja,
lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
hidegen hagy az elhagyott táj,
hogy eltemettük: róla nem tudunk.
és mégis mondom néktek:
valamitől mi mindig búcsúzunk.

2017. augusztus 21., hétfő

Kun Magdolna

 Anyám csendessége...
Csak ültél Anyám némán az ajtó figyelve,
mikor kattan a zár, és én mikor lépek be,
hogy fejet hajtsak előtted megszégyenülten,
mert most is, mint mindig későn érkeztem.
Csak ültél némán, s könnyed hullattad,
miközben igazi fájdalmad, visszafojtottad,
hogy meg ne lássam soha szelíd szemedben,
milyen érzés sírni az éji csendekben.
Csak ültél és hűen vártál, reggel, délben, este,
mindegy hogy éj volt, vagy éppen napfelkelte,
te csak vártál anyám, vártál rám rendületlenül,
mint kinek az akarata sohasem gyengül.
Te tudtad, hogy az anyák mind-mind ilyenek,
visszafogják könnyeiket, és nem keseregnek,
nem mutatják fájdalmukat, sem szenvedésüket,
mert szívükben végtelen a gyermek-szeretet...

A facebookról

Shelley - Emlékezés
Gyorsabb voltál, mint a nyár,
gyorsabb, mint az ifju báj,
gyorsabb, mint az éjhomály,
égi tünemény:
s mint a föld, ha tél van, és
mint az éj, ha álma vész,
mint a szív, ha sárba néz,
árva lettem én.
A fecske Nyár visszajön még,
bagoly Éj is hozza csöndjét,
de a hattyu Ifjuság szép
mennye elszállt hűtelen:
veled szállt, s most egyre várlak,
még az álmom, az is bánat;
a bokorról napos ágat
hasztalan kér a telem.
Liliom násznyoszolyára,
rózsa az asszony hajába,
ibolya a lány virága
árvácska lesz az enyém:
élő sírra, mert az lettem,
azt szórjatok könnyezetlen,
barát ne sírjon felettem,
se félelem, se remény.
Szabó Lőrinc

2017. augusztus 13., vasárnap

Juhász Gyula

Emberi hitvallás

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
Galileai férfi, ki harminchárom évvel
Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.
Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.
Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.
Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
S a paloták alatt nem támolyog az éhség
S ebek harmicadán nem tengődik a Szellem.
Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
És minden bánatát, a napot és esőt,
A márciusi zsongást, a decemberi békét,
A kelő csillagot és a lepihenőt.
Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

2017. augusztus 7., hétfő

KÁNYÁDI SÁNDOR

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

2017. július 29., szombat

Molnos Lajos


Szülőföldem
Itt minden kis ösvény,
kedves ismerősöm,
barátaim a fák,
tarka-szép virágok,
patakok és erdők.
Amerre járok,
játékos tavaszban,
kalász-színű nyáron,
mindhonnan,mindig
mindig visszavágyom.
Ha e tájat nézem,
anyám arcát látom,
kéklő nyári égen,
szeme mosolygását,
szellő dúdolásban
selymes,puha hangját,
hallom szólni hozzám.
Nálad kedvesebb táj
e világon nincsen,
édes szülőföldem,
te legdrágább kincsem! 

2017. július 24., hétfő

Tallóztam

Vers mindenkinek
A TEGNAPOKKAL FOGY AZ ÉLET... Eminescu, Mihai
A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.
Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol
.
Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan,
Úgy látod: mindig minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.
Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony lebeg;
Még a halál is csalfa látszat,
Úgy életünket őrzi meg.
Egy ős igazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Universum,
S a végtelen körül forog.
Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.
A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.
A csillogó és változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.
Dsida Jenő fordítása

2017. július 19., szerda

Móra Ferenc


SZERESD A GYERMEKET!
Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok közt vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva-
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.
Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan
S kitárja vidorán a mennyek ajtaját.
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.
Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?
Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szívét az öröm megteli
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos gallyon,
Oly halkan rebegi.
Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S míg te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid!

2017. július 18., kedd



Weöres Sándor: Boleró
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

2017. július 16., vasárnap

Ajánlás Zágoni Szabó Józseftől.

Mert próbálkozás minden megosztásom...

,,Azt, hogy kihez jut el egy vers, egy szó, talán a virágpor sorsához hasonlíthatom. Egyszer csak elviszi a szél, és megtelepedik valahol, egy másik kertben, vagy egy kabát hajtókáján."
Károlyi Amy

Tallóztam.

Lelátó a Parnasszusról
Sulyok Vince: A boldogság egykor
A boldogság egykor egy rét volt,
nagy rét, szelek járta lapályon,
szertebóklászó tehenekkel,
fűzfákkal körül, jegenyékkel
s a láthatáron borzas dombsorokkal.
A boldogság egykor vékonyka ér volt
a rét aljában, fölezüstlő vízzel,
benne békákkal és ebihalakkal,
ritka hangú, kedves csörgedezéssel
s a hátán gyöngyszínű; felhők hasaltak.
A boldogság egykor egy dűlőút volt,
szélében búzavirágokkal, pipacsokkal,
gémeskúttal, föl-le bukóval;
arcomba loccsanó hideg vize
égőbb volt, mint az izzó délután.
A boldogság egykor egy szőlőskert volt
homokos, meleg domboldalban,
kunyhóval, szilvafákkal, barackfákkal,
kék és arany szőlőszemekkel
s mindmáig elfeledhetetlen zöld egekkel.
A boldogság egykor egy kisfiú volt
réteken és dűlőkutaknál,
szőlősorok mézillatában.
Évtizedek mélyéről olykor idehallom
a nevetését – nevetésem…
Fotó: Robert Doisneau

Tallóztam.


Utassy József-Hazamegyek


Nem vár senki:
a kapuból hiányzol,
a kertből hiányzol,
a házból hiányzol,
gyászol
minden almafa,
gyászol,
reszket a ribiszkebokor
érted:
nem érintheti
kötényed,
térded,
sírva fakadnak
a szőlőtőkék,
zokog a lugas,
bár nincs eső rég,
pereg a könnye
a körtefának,
szakad a könnye
a szilvafának,
csak én állok itt,
akár az állat,
nyüszítek érted,
kikaparnálak,
de csak vakogok:
és várlak,

József Attila



Nyár
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.
Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.
Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

2017. július 4., kedd

Rab Zsuzsa

 Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem itt maradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem itt maradt.
Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kis utcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros, bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta - vagy mást? Valami mást?...
Valaki énhelyettem itt maradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Nem merek benézni az ablakán.

2017. június 20., kedd

Szergej Jeszenyin


RÁD NÉZEK, S SZÍVEM ELSZORUL
Rád nézek, s szívem elszorul:
arcod fájdalmak árva tükre.
Rezet csillantó fűz borul
fáradt-egű szeptemberünkre.
Adtad szíved mindenkinek,
jéggé hűltél, míg mást öleltél;
tested most néma és hideg,
lelkedből hűs eső szemerkél.
Már jó így is - szívem szabad,
új örömökre csap merészen;
kettőnknek semmi sem maradt,
csak reves fűzfák sárga őszben.
Én is úgy éltem, szilajon,
csöndes mosolyra én se vártam.
Porfelhős, rövid utamon
milyen sokat botolt a lábam!
Élet, te síró-nevető,
ilyen maradsz már mindörökre!
A kertünk nyirkos temető,
és mintha nyírfacsont zörögne.
Jön a tél hava, kedvesem,
suhan az élet fecskeszárnya!
Virág a télben nem terem,
tudod te, hát ne sírj utána!
RAB Zsuzsa

2017. június 15., csütörtök

Vass Albert



Wass Albert: Elkésett szerelmeslevél....
Bocsásd meg, hogy csak ma írom
hozzád e rég várt levelet,
mikor az elfutott időt
már visszahozni nem lehet,
mikor lassan hajlott lett vállunk,
hajunk deres, kedvünk nehéz...
Bocsásd meg, hogy ily nagyot késett,
Szinbád, a vidám tengerész.
Hajómat hullámok dobálják,
ringattak színes tengerek,
tündérek, sellők, boszorkányok
bűvöltek a vizek felett.
vihar tülkölt olykor, s vérszínű
tornádó csalta ki merész
birokra kedvem... s ment, dalolt
Szinbád, a vidám tengerész.
Nem gondol Rád? Ki tudhatja,
mire gondol a csönd a mélyben,
míg fönt orkánok orgonálnak
és bőg a szél, s a gyilkos szélben
árbóc ropog, vitorla reccsen,
az élet olcsó, úr a vész...
Így élte életét bolondul
Szinbád, a vidám tengerész.
De olykor, ha leszállt az éj,
hullám pihent s a szelek álltak,
csönd volt s a csillagok feredni
korallos szűz mélységbe szálltak:
mint kit titkos varázslat vert meg,
szíve üres lett és nehéz,
s korlátnak dőlve messze nézett
Szinbád, a vidám tengerész.
S tenger fölött, idő fölött
mint halvány, messzi csillagot,
a csillagpárás éjszaka
egy álomarcot ringatott.
Az arcodat. S felzajlott távol
egy emlék, édes, mint a méz...
Rád gondolt és nagyot sóhajtott
Szinbád, az árva tengerész.
S ma vén hajómon elborongva
ím látod: Rád emlékezem.
Tépett vitorlám rongyait
búcsúkendőként lengetem.
Oly rengeteg sok, amit érzek,
s amit mondhatok, oly kevés:
Csak téged hordott szíve mélyén
Szinbád, a hűtlen tengerész.
Te voltál én, és én Te voltam.
Menekültem, s jöttél velem.
Te voltál, kedves, legelső
s a legutolsó szerelem
S mint koldussá lett vén kalóz,
prédált kincsére visszanéz:
úgy gondol ma Rád búcsúzóul
Szinbád, az öreg tengerész.
Mondják: talán még élünk egyszer,
- Ki tudhatja az igazat?
De ha így lesz, új életében
örökre melletted marad.
Vitorlát bont majd, színeset,
illatos víg szelet idéz,
s dalolva száll tengerre Véled
Szinbád, az örök tengerész.

2017. június 14., szerda

Az Ő emlékére

Nagy Gáspár
Csak szépen tétován...
(chanson - Cs. T. gitárjára)
Csak szépen
tétován
amíg
jönnek és
elvisznek
az Apostolok
lován
csak szépen
múlni el
csak szépen
és lazán
mint ez a
Vasárnap
délután
csak szépen
céltalan
tettetett
bután
mint kinek
mégis
célja van
mint kinek
erre
mégis gondja
lesz
hogy tétován
lazán
aztán már
semmi nesz
mondják is
profán
mint ez a
Vasárnap
délután
ha elmúlik
veled
oly céltalan
oly rémséges
sután
sörökbe fúlt
meccsek
után
csak szépen
lassúdan
ahogy
a köd
leszáll
s akinek
legfőbb gondja
van
az majd
kínjában
szépen
lekaszál
de addig is
tétován
és várva ŐT
lazán

2017. június 11., vasárnap

Várnai Zseni

Várnai Zseni: Szolgálj szívem
Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, - kipp-kopp... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kipp-kopp... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

2017. június 2., péntek

Váci Mihály


Gyalog szerettem volna jönni
Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: - "Semmit se változott!"
Gyalog szerettem volna jönni
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltni,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
"Na és a munka, hogy megyen?"
Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: - a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.
Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

2017. május 28., vasárnap

Pilinszky

Pilinszky János
-Magamhoz
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
-Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Pilinszky János: Gyász
Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szívedre: állsz
tűnődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.