2017. szeptember 3., vasárnap

Szép versekből


Várnai Zseni: Virágos ág
Virágos ág az az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei,
virág helyett gyümölcse terheli.
Termése érik, pirul, gömbölyül,
pillék és méhek zsongják őt körül,
szellő ringatja, eső öntözi,
s a nap tüzén csillognak könnyei.
Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik,
reszket, amikor tépázza a szél,
de nedvei forrók, akár a vér.
S mikor csillogó fátylat sző a hó,
s belepi őt e puha takaró,
már újra szép, és arról álmodik,
hogy tavaszra tündérré változik.
S az lesz belőle, tündér csakugyan,
ezernyi szép, feslő virága van,
ő bennük éli újra tavaszát,
s nyáron a nap deleje hatja át.
Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő,
kikél a földből, húzza őt a fény,
újjászüli az örök televény.
S ha teste már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...

2017. augusztus 26., szombat

Reményik Sándor


MI MINDIG BÚCSÚZUNK
Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
a színektől, ha szürke por belepte,
a csöndtől, mikor hang zavarta fel,
a hangtól, mikor csendbe halkul el.
Minden szótól, amit kimond a szánk,
minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
minden sebtől, mely fájt és égetett,
minden képtől, mely belénk mélyedett.
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
a lángjainktól, mik lassan kihűltek,
a tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
a kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
elfut a perc, az örök Idő várja,
lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
hidegen hagy az elhagyott táj,
hogy eltemettük: róla nem tudunk.
és mégis mondom néktek:
valamitől mi mindig búcsúzunk.

2017. augusztus 21., hétfő

Kun Magdolna

 Anyám csendessége...
Csak ültél Anyám némán az ajtó figyelve,
mikor kattan a zár, és én mikor lépek be,
hogy fejet hajtsak előtted megszégyenülten,
mert most is, mint mindig későn érkeztem.
Csak ültél némán, s könnyed hullattad,
miközben igazi fájdalmad, visszafojtottad,
hogy meg ne lássam soha szelíd szemedben,
milyen érzés sírni az éji csendekben.
Csak ültél és hűen vártál, reggel, délben, este,
mindegy hogy éj volt, vagy éppen napfelkelte,
te csak vártál anyám, vártál rám rendületlenül,
mint kinek az akarata sohasem gyengül.
Te tudtad, hogy az anyák mind-mind ilyenek,
visszafogják könnyeiket, és nem keseregnek,
nem mutatják fájdalmukat, sem szenvedésüket,
mert szívükben végtelen a gyermek-szeretet...

A facebookról

Shelley - Emlékezés
Gyorsabb voltál, mint a nyár,
gyorsabb, mint az ifju báj,
gyorsabb, mint az éjhomály,
égi tünemény:
s mint a föld, ha tél van, és
mint az éj, ha álma vész,
mint a szív, ha sárba néz,
árva lettem én.
A fecske Nyár visszajön még,
bagoly Éj is hozza csöndjét,
de a hattyu Ifjuság szép
mennye elszállt hűtelen:
veled szállt, s most egyre várlak,
még az álmom, az is bánat;
a bokorról napos ágat
hasztalan kér a telem.
Liliom násznyoszolyára,
rózsa az asszony hajába,
ibolya a lány virága
árvácska lesz az enyém:
élő sírra, mert az lettem,
azt szórjatok könnyezetlen,
barát ne sírjon felettem,
se félelem, se remény.
Szabó Lőrinc

2017. augusztus 13., vasárnap

Juhász Gyula

Emberi hitvallás

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
Galileai férfi, ki harminchárom évvel
Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.
Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.
Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.
Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
S a paloták alatt nem támolyog az éhség
S ebek harmicadán nem tengődik a Szellem.
Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
És minden bánatát, a napot és esőt,
A márciusi zsongást, a decemberi békét,
A kelő csillagot és a lepihenőt.
Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

2017. augusztus 7., hétfő

KÁNYÁDI SÁNDOR

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

2017. július 29., szombat

Molnos Lajos


Szülőföldem
Itt minden kis ösvény,
kedves ismerősöm,
barátaim a fák,
tarka-szép virágok,
patakok és erdők.
Amerre járok,
játékos tavaszban,
kalász-színű nyáron,
mindhonnan,mindig
mindig visszavágyom.
Ha e tájat nézem,
anyám arcát látom,
kéklő nyári égen,
szeme mosolygását,
szellő dúdolásban
selymes,puha hangját,
hallom szólni hozzám.
Nálad kedvesebb táj
e világon nincsen,
édes szülőföldem,
te legdrágább kincsem! 

2017. július 24., hétfő

Tallóztam

Vers mindenkinek
A TEGNAPOKKAL FOGY AZ ÉLET... Eminescu, Mihai
A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.
Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol
.
Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan,
Úgy látod: mindig minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.
Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony lebeg;
Még a halál is csalfa látszat,
Úgy életünket őrzi meg.
Egy ős igazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Universum,
S a végtelen körül forog.
Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.
A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.
A csillogó és változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.
Dsida Jenő fordítása

2017. július 19., szerda

Móra Ferenc


SZERESD A GYERMEKET!
Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok közt vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva-
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.
Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan
S kitárja vidorán a mennyek ajtaját.
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.
Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?
Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szívét az öröm megteli
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos gallyon,
Oly halkan rebegi.
Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S míg te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid!

2017. július 18., kedd



Weöres Sándor: Boleró
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

2017. július 16., vasárnap

Ajánlás Zágoni Szabó Józseftől.

Mert próbálkozás minden megosztásom...

,,Azt, hogy kihez jut el egy vers, egy szó, talán a virágpor sorsához hasonlíthatom. Egyszer csak elviszi a szél, és megtelepedik valahol, egy másik kertben, vagy egy kabát hajtókáján."
Károlyi Amy

Tallóztam.

Lelátó a Parnasszusról
Sulyok Vince: A boldogság egykor
A boldogság egykor egy rét volt,
nagy rét, szelek járta lapályon,
szertebóklászó tehenekkel,
fűzfákkal körül, jegenyékkel
s a láthatáron borzas dombsorokkal.
A boldogság egykor vékonyka ér volt
a rét aljában, fölezüstlő vízzel,
benne békákkal és ebihalakkal,
ritka hangú, kedves csörgedezéssel
s a hátán gyöngyszínű; felhők hasaltak.
A boldogság egykor egy dűlőút volt,
szélében búzavirágokkal, pipacsokkal,
gémeskúttal, föl-le bukóval;
arcomba loccsanó hideg vize
égőbb volt, mint az izzó délután.
A boldogság egykor egy szőlőskert volt
homokos, meleg domboldalban,
kunyhóval, szilvafákkal, barackfákkal,
kék és arany szőlőszemekkel
s mindmáig elfeledhetetlen zöld egekkel.
A boldogság egykor egy kisfiú volt
réteken és dűlőkutaknál,
szőlősorok mézillatában.
Évtizedek mélyéről olykor idehallom
a nevetését – nevetésem…
Fotó: Robert Doisneau

Tallóztam.


Utassy József-Hazamegyek


Nem vár senki:
a kapuból hiányzol,
a kertből hiányzol,
a házból hiányzol,
gyászol
minden almafa,
gyászol,
reszket a ribiszkebokor
érted:
nem érintheti
kötényed,
térded,
sírva fakadnak
a szőlőtőkék,
zokog a lugas,
bár nincs eső rég,
pereg a könnye
a körtefának,
szakad a könnye
a szilvafának,
csak én állok itt,
akár az állat,
nyüszítek érted,
kikaparnálak,
de csak vakogok:
és várlak,

József Attila



Nyár
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.
Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.
Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

2017. július 4., kedd

Rab Zsuzsa

 Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem itt maradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem itt maradt.
Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kis utcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros, bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta - vagy mást? Valami mást?...
Valaki énhelyettem itt maradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Nem merek benézni az ablakán.

2017. június 20., kedd

Szergej Jeszenyin


RÁD NÉZEK, S SZÍVEM ELSZORUL
Rád nézek, s szívem elszorul:
arcod fájdalmak árva tükre.
Rezet csillantó fűz borul
fáradt-egű szeptemberünkre.
Adtad szíved mindenkinek,
jéggé hűltél, míg mást öleltél;
tested most néma és hideg,
lelkedből hűs eső szemerkél.
Már jó így is - szívem szabad,
új örömökre csap merészen;
kettőnknek semmi sem maradt,
csak reves fűzfák sárga őszben.
Én is úgy éltem, szilajon,
csöndes mosolyra én se vártam.
Porfelhős, rövid utamon
milyen sokat botolt a lábam!
Élet, te síró-nevető,
ilyen maradsz már mindörökre!
A kertünk nyirkos temető,
és mintha nyírfacsont zörögne.
Jön a tél hava, kedvesem,
suhan az élet fecskeszárnya!
Virág a télben nem terem,
tudod te, hát ne sírj utána!
RAB Zsuzsa

2017. június 15., csütörtök

Vass Albert



Wass Albert: Elkésett szerelmeslevél....
Bocsásd meg, hogy csak ma írom
hozzád e rég várt levelet,
mikor az elfutott időt
már visszahozni nem lehet,
mikor lassan hajlott lett vállunk,
hajunk deres, kedvünk nehéz...
Bocsásd meg, hogy ily nagyot késett,
Szinbád, a vidám tengerész.
Hajómat hullámok dobálják,
ringattak színes tengerek,
tündérek, sellők, boszorkányok
bűvöltek a vizek felett.
vihar tülkölt olykor, s vérszínű
tornádó csalta ki merész
birokra kedvem... s ment, dalolt
Szinbád, a vidám tengerész.
Nem gondol Rád? Ki tudhatja,
mire gondol a csönd a mélyben,
míg fönt orkánok orgonálnak
és bőg a szél, s a gyilkos szélben
árbóc ropog, vitorla reccsen,
az élet olcsó, úr a vész...
Így élte életét bolondul
Szinbád, a vidám tengerész.
De olykor, ha leszállt az éj,
hullám pihent s a szelek álltak,
csönd volt s a csillagok feredni
korallos szűz mélységbe szálltak:
mint kit titkos varázslat vert meg,
szíve üres lett és nehéz,
s korlátnak dőlve messze nézett
Szinbád, a vidám tengerész.
S tenger fölött, idő fölött
mint halvány, messzi csillagot,
a csillagpárás éjszaka
egy álomarcot ringatott.
Az arcodat. S felzajlott távol
egy emlék, édes, mint a méz...
Rád gondolt és nagyot sóhajtott
Szinbád, az árva tengerész.
S ma vén hajómon elborongva
ím látod: Rád emlékezem.
Tépett vitorlám rongyait
búcsúkendőként lengetem.
Oly rengeteg sok, amit érzek,
s amit mondhatok, oly kevés:
Csak téged hordott szíve mélyén
Szinbád, a hűtlen tengerész.
Te voltál én, és én Te voltam.
Menekültem, s jöttél velem.
Te voltál, kedves, legelső
s a legutolsó szerelem
S mint koldussá lett vén kalóz,
prédált kincsére visszanéz:
úgy gondol ma Rád búcsúzóul
Szinbád, az öreg tengerész.
Mondják: talán még élünk egyszer,
- Ki tudhatja az igazat?
De ha így lesz, új életében
örökre melletted marad.
Vitorlát bont majd, színeset,
illatos víg szelet idéz,
s dalolva száll tengerre Véled
Szinbád, az örök tengerész.

2017. június 14., szerda

Az Ő emlékére

Nagy Gáspár
Csak szépen tétován...
(chanson - Cs. T. gitárjára)
Csak szépen
tétován
amíg
jönnek és
elvisznek
az Apostolok
lován
csak szépen
múlni el
csak szépen
és lazán
mint ez a
Vasárnap
délután
csak szépen
céltalan
tettetett
bután
mint kinek
mégis
célja van
mint kinek
erre
mégis gondja
lesz
hogy tétován
lazán
aztán már
semmi nesz
mondják is
profán
mint ez a
Vasárnap
délután
ha elmúlik
veled
oly céltalan
oly rémséges
sután
sörökbe fúlt
meccsek
után
csak szépen
lassúdan
ahogy
a köd
leszáll
s akinek
legfőbb gondja
van
az majd
kínjában
szépen
lekaszál
de addig is
tétován
és várva ŐT
lazán

2017. június 11., vasárnap

Várnai Zseni

Várnai Zseni: Szolgálj szívem
Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, - kipp-kopp... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kipp-kopp... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

2017. június 2., péntek

Váci Mihály


Gyalog szerettem volna jönni
Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: - "Semmit se változott!"
Gyalog szerettem volna jönni
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltni,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
"Na és a munka, hogy megyen?"
Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: - a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.
Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

2017. május 28., vasárnap

Pilinszky

Pilinszky János
-Magamhoz
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
-Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Pilinszky János: Gyász
Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szívedre: állsz
tűnődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

2017. május 26., péntek

Tallóztam

Halmai Tamás: Feladat
Hozzátenni a világhoz csak egyet,
egy almafát, egy könyvet, egy fiút
vagy lányt vagy többet vagy egy tiszta udvart,
egy szonátát, egy szonettet, egy zsemlét,
egy kézszorítást, ajándék mosolyt,
csak egyet mindig, csak egyetleneggyel
gyarapítani a kifoszthatatlant.

2017. május 25., csütörtök

Tallóztam

Várnai Zseni: Szolgálj, Szívem...
Csak kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam, eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy- völgye lágyan kisimul,
csak este ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kitartás, - kipp-kopp... pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a félúton, szívem jaj meg ne állj
kipp- kopp... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki oda jut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg- megállok s felfohászkodom;
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, meg egy erős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

2017. május 24., szerda

Tallóztam

Zsolt Varga

Amíg nem ismersz, ne mondj semmit rólam.
Hogy honnan jöttem, hogy merre tartok én.
Úgyis hazugság lesz minden egyes szóban.
Mert aki nem ismer, az nem is lát belém.
A szívem nagy, de viharvert a lelkem,
és a kelleténél mindig nagyobb a szám.
De igaz vagyok és soha el nem felejtem,
hogy mit tanított az életről apám.
Lehet, hogy elkövettem jó néhány hibát,
kaptam már eleget a sorstól,
tanultam a jóból, a rosszból.
Csend van, megyek az úton, nem szólnak hozzám.
Nincsen szeretőm, nincsen ágyam, nincs hazám.
De bárhol járok, nekem mindenütt ugyanúgy jó.
Én, a nyughatatlan világcsavargó.
Tudom, hányszor imádkozott értem,
és éjszakánként mennyit sírt anyám.
Ó, hogy egy angyalt küldött és mindent túl éltem.
És, hogy most is sír, de akkor is büszke rám.

2017. május 20., szombat

Kányádi Sándor

 Szelíd fohász
szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára
de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák
nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem
tudom sokat eltékozoltam
abból mit rám bíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat.

2017. május 17., szerda

Dsida Jenő

Dsida Jenő:
TAVASZI UJJONGÁS
Tarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kinál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.
Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett; -

Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...
Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen
Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! -
Hirdeti minden,
Hirdetem én is,
Itt a tavasz!

2017. május 16., kedd

Várnai Zseni

 Mi legyek még?
Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.
Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
és játékszer, hogy meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek,
s a nagy katedra előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom!
Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket, a messzeségbe kint,
de aki volt, örökre tovatűnt,
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az anyáé, oly reménytelen.
Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek
ha menekülni kell a rossz világból,
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
és tejjel-mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak,
és dalolok majd nékik estelen:
- Aludjatok el itt a keblemen.

2017. május 14., vasárnap

Szabó T. Anna

Felnőtt csak akkor lesz a férfi,
ha nem ringató anyja vagy,
de akkor tűrd is, ha bajodban
ha menni kell, magadra hagy.
Oltalom? Erő? Hősiesség?
Ha követelik: csak szerep.
Ne várd el, s akkor megkapod majd.
A férfi nem örök gyerek.
Felnőtt csak akkor lesz a nő, ha
nem fél harcolni egyedül,
de ha a férfi segít néha,
nem haragszik, hanem örül.
Mit vársz el tőle? Hogy egyszerre
apád legyen és Istened?
Te is ember vagy - nézz magadba:
benned is ott van a gyerek.
Ha nem nézel fel rá – lenézed?
A szemébe nézz: ott a hit.
Ha bízol benne, ő is felnő,
csak támogasd a céljait.
Mint Áron vesszeje, virágzik,
és nem ernyedten szendereg.
Ne gügyögj, ne csalj, és ne csábíts:
a férfi ettől lesz gyerek.
Herceg...? Nem herceg. Nincs fehér ló.
Ő király lesz – ha engeded.
De ha szidod, hát ne csodálkozz,
ha előtted csak kisgyerek.

2017. május 13., szombat

Kun Magdolna

Csak szelíden gyermekem
Ha majd úgy érzed,
hogy teher leszek édes gyermekem
bánj velem szelíden, ne ellenségesen.
Lelkem nézd, lelkem lásd,
mert az ugyanaz marad,
ki akkor voltam neked,
mikor hold-szőtte kiságyadon
fogtam kis kezed,
és dúdoltam-dúdoltam esti altatód,
miközben arcocskádra leheltem
az éj-útravalót.
Tudod az idő, engem sem kímél,
roncsolja fáradt, megtört szívemet,
melynek dobbanása egyre nehezebb,
ahogy cipelem-cipelem
az élet-terheket…
De te ne azt nézd soha, ami kívül látszik,
amin sorsom keze vércsíkot hagyott,
azt lásd, ami akkor voltam neked,
mikor csillagokká csókoltam
gyermek-mosolyod.

2017. május 10., szerda

Szabó T. Anna

Kányádi Sándor születésnapjára
A vers betölti a tüdőnket,
lendületet ad, tágasságot,
felemelkedni, szárnyas fényben
tapasztalni meg a világot.
Belátni fentről a mezőket,
határtalanságát a tájnak,
szabadságát, mit nem ismernek,
akik mindig a sárban járnak.
A tágasságból mégis-mégis
visszavágyik a test a földre,
az esőszagba, fűbe, vérbe,
apa karjába, anyaölbe,
házat-hazát lentről szeretni,
tüskék, ostorok, emberek közt,
az ide-oda lökdösésben,
ahol a szándék is csak eszköz,
de mikor levernék cöveknek,
ő lombot hajt, gyümölcsöt érlel,
fiókát ringat, és örökké
az égre ír lágy ág-kezével,
új énekesmadarat röptet,
tanít minket az égben lakni,
fénnyel tölti be a tüdőnket -
miatta fogunk megmaradni.

2017. május 9., kedd

Kormányos Sándor

Kormányos Sándor - Kék madár
Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,
és megfognám újra nagyapám kezét,
hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel 
az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.
Mesét a lüktető, messze hívó vágyról
mely időtlen zenélt szíve rejtekén,
és újra meg újra, más utakra vitte
végig kísérte az egész életén.
Mesét az égről, a szőke napsugárról,
egy nyárról amely már régen elveszett,
és arról a fénylő kék tollú madárról
amit az úton hiába kergetett.
Az élet manapság nem sző új meséket,
nagyapám emléke vissza-vissza jár,
elveszett nyarakról álmodunk a csöndben
tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.

2017. május 2., kedd

Várnai Zseni

Ki a legszebb a világon?
Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szeme fénye
volt az arcom tükörképe,
s szólt a szívem: - Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
- Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!
- Édes fiam, mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
- Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! -
Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündér királyasszony,
aki hol volt... hol nem volt...
de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe,
s másnak mondja: - Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem!...
Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja,
mint egy fényes tükörkép:
- Szebb a jóság, mint a szép!
Tó tükréhez megyek s kérdem,
ki a legszebb a vidéken?...
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbe-gurba rajta...
- Hamis a tó! - Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
- Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
- Hidd el nékem, édes lányom,
te vagy a legszebb a világon...
S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.

Szabó T Anna

Ne mondd, hogy egyszer meghalok,
hidd el, már rég tudom,
hogy jó tempóban haladok
a megkezdett úton,
mert testem eszköz, munkagép,
s a hangom a zeném,
az tart meg csak a szakadék
imbolygó peremén,
vigyázok, le nem zuhanok,
élek, amíg lehet,
mert vagyok az, aki vagyok,
szeret, aki szeret,
egyszerre óvott s kitakart
valóság és csoda,
láttam, az ember hova tart,
de azt is, kicsoda,
szemembe nézz, mert nem zavar,
hogy bántasz vagy dicsérsz,
mert aki tudja, mit akar,
az tudja, mennyit érsz,
és bármilyen mély kútba nézz,
lent látni az eget,
ha tudod, hogy a rész egész,
semmi sem hiteget,
de fényes minden pillanat,
és lélegzik a csend,
a föld felett, az ég alatt,
távol és idebent,
mert minden lélegzet zene,
ha mélyén vér lobog,
ha az öröklét üteme
a testen átdobog,
nem hangszer vagyok: muzsika,
én játszom magamon -
ne mondd, hogy meg sosem halok:
legjobban én tudom.

2017. május 1., hétfő

Kafka Margit



Kaffka Margit
FÉNYBEN
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, -
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...

2017. április 27., csütörtök

Gyóni Géza


 Május várás
Didergő szívben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal. Színig a lelkem
Kő hideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel. Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza. Márvány az ajk is,
A mézes, mérges,
De várlak, Május,
Hogy égess, égess! Csóktalan élet
Céltalan élet.
De várlak, Május,
Te csókos, téged... ...Rég kihűlt helye
Könnyes párnámon...
De várlak, Május,
- Vagy csak őt várom?

2017. április 26., szerda

Várnai Zseni


Útszéli cserje
Itt is úgy van,
mint az emberi világban!
Az egyik fa már szinte égig ér,
a másik törpe, fanyar bogyókat érlel,
s azt tartják róla, hogy
semmit sem ér.
Tűzre se jó,
mert göbecses az ága,
ő tudja jól
s szerényen meglapul
az útszélen, hol szelek vitorláznak,
de az ég napja rásüt
vigaszul.
A pillék és a méhek látogatják
mert a virága csupa, csupa
méz...
körülzsongják s egymásnak
hírül adják:
- Ez egy jó fácska,
másfelé ne nézz!
Ő meg irul-pirul nagy örömében
és kivirul,
már szebb, mint aki szép,
fanyar bogyója
sötétvörösre érik,
a darazsak is döngik jó hirét.
*
Kis törpe fácska,
te csak ragyogj a fényben,
s birkózz, mikor a jégvihar
dühöng,
mikor tölgyek és jegenyék
meghasadnak,
téged ölel és megvéd az anyaföld...
Belőle lettél,
kicsinynek születtél
szélfútta magból, mint a
végtelen
változat itt a létező világban,
mint az örök törvények szerinti
Értelem!

2017. április 11., kedd

Évforduló

Reviczky Gyula:

Imakönyvem

Aranykötésű imakönyvet 
Hagyott rám örökül anyám, 
Kis Jézus ingben, glóriában 
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt épp, a kedves ákác
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál,
És vélem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.
Írott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Éppen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyellném a könnyeket.
Az Úr imádságát ütöm fel
(Kísérőm a nehéz úton),
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.

2017. április 9., vasárnap

Rónay György




Amikor a fákat kivágták

Aznap a madarak késő estig zokogtak,
a stiglic jajgatott, rémülten verte szárnyát,
s harkálylelke sokáig kísértett még a lombnak,
amikor a fákat kivágták.
Hány évtizedbe telt, míg ilyen nagyra nőttek;
míg fölénk boltozódott terebély lombjuk áldón!
S pár óra lám elég volt, hogy elpusztítsa őket:
kivágták valamennyit egyetlen délutánon.
A tiprott harcmezőn zöld vértócsák a lombok,
a holt gigászok fölött emlékük gyásza reszket.
Jajszó nélkül állták a fejsze-sorsot,
és mind egy szálig odavesztek.
Gyérülnek erdeink, fogyatkoznak a fák.
Lesi a fejsze már a jegenye sudarát.
Hány tölggyel leszek árvább hány lombbal még kopárabb
míg egy szép napon engem is kivágnak.
Tüzelhet már a nap, nem véd meg tőle árnyék.
Lomb többé nem fedez, csak a hiánya fáj még.
De néha valami zsongást hallani éjjel:
a holt fasor beszél egy álombeli széllel.
Mint koporsón a rög, úgy csattognak a fejszék.
Döbbenten néztem a gesztenyék pusztulását.
Félig-meddig az én életemet temették,
amikor a fasort kivágták.

2017. április 3., hétfő

Tyutcsev


 Az első lombok

Rügy fakad, új levél repes!
Nézd, a sok nyírfa hogy örül:
ág és gally csipkés sokaságát
a friss lomb szellős, légies
zöld füsttel remegi körül!
Várták az arany sugarat,
tavasz és nyár virágait,
s hirtelen megelevenedtek
és az első kék ég alatt
napfényre törtek álmaik.
Óh, lakkos fényben fürdetett,
gyönyörű, első levelek!
Újra árnyat- vető fa lombja!
Ringó tömeged azt susogja,
hogy millió bár a levél,
egy sincs, mely nem hisz, nem remél!
/Ford.: Szabó Lőrinc/

Rónay György

2017. március 31., péntek

Szabó T Anna fordítása

"Ne gondolkodj túl tisztán,
se okosan, se jól.
Részletek váltanak meg,
az útvesztő pokol.
Vidítson fel a mókus,
vidítson fel a hold,
ha fánkpufók pofával
a fák fölé hajolt.
Később majd azt becsüld meg,
ha árad a meleg,
ha a szerelmed főz rád,
ha jól bánik veled.
Ne gondolkozz túl tisztán.
Senki sem jó, ha él.
Nincs olyan otthon, melyhez
nem tapad némi vér.
Sajnálom, hogy egy szörnyű
világra hoztalak,
hol gyűlöl a keresztény,
a zsidó, az arab,
a világ gyűlöl, lányom.
De én szerettelek,
mikor még meg se voltál:
elképzeltem meleg
homlokod, s megcsókoltam.
Ha nem lehetek ott,
szoríts meg lehunyt szemmel:
hiába nem vagyok,
ott leszek veled, lányom.
Benned leszek jelen.
Önzésemért bocsáss meg,
édesem, gyermekem.
Bárhol vagy, megcsókollak.
Remélem, hogy szeretsz
élni; s ha vad idő jön,
a szó, a kés ha metsz,
remélem, borzongat még
az öröm, hogy „vagyok!” –
tarol a halál, mégis,
hátha nem átkozod
anyád, mert él és éltet –
hisz folytatni muszáj.
Szorítsd, szorítsd az öklöd,
míg körmöd beleváj."
(Clare Pollard: Majdani lányomhoz. 

Radnóti Miklós

Sem emlék sem varázslat
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, 
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyű léptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevés szavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

2017. március 28., kedd

Puskin

Alekszandr Puskin: Az élet szekerén
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
„Hajts,” – kiáltjuk – „az istenit!”
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
„Lassan!” – kiáltjuk – „hé, vigyázz!”
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.
Szabó Lőrinc fordítása

2017. március 26., vasárnap

Juhász Gyula

 Imádság a gyűlölködőkért

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
És hogy fölöttünk csak az Úr ítélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsátást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

2017. március 24., péntek

Ágh István

 Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb.
Ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe.
Ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak.
Ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak.
Könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.