2017. január 30., hétfő

Szabó Lőrinc



Hazám, keresztény Európa

Utálom és arcába vágom:
– Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;
száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szívében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált – óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

2017. január 18., szerda

Horváth István

Vass Zoltán Értékmentő Alapítvány
Amit a régi magyar világkép szellemében élő egyszerű parasztember is tudott a mulandóságról...
Tornyot raktam.
"Apó a pucik padon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
„Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszáék megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot."
 (Magyarózd, 1942.)

2017. január 17., kedd

Váci Mihály

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell,
hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják!
– s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék.
Megszelídül a magánytól,
s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?!
– Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást,
azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
– azt se, hogy szeressék.
Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

2017. január 14., szombat

Robert Burns

ROBERT BURNS
HAJ-HAJDANÁN
Vajon lehet felejteni
sok fény és árny után,
ki jóbarát, jóismerős
volt hajdanán?
Haj-hajdanán, bizony,
haj-hajdanán...
Töltöm baráti serlegem,
mint hajdanán!
Együtt szedtünk pitypangokat
szelíd domb hajlatán;
most lábunk másutt vándorol,
mint hajdanán.
Ketten gázoltuk ér vizét
délben, meg délután;
most közénk tenger nőtt - nem úgy,
mint hajdanán.
Itt a kezem, és nyujts kezet
te is, hű cimborám,
együnk igyunk, sóhajtva, hogy:
haj-hajdanán.
A pintes kancsót felkapod
nem csak te, én is ám -
koccintgatunk, egyek vagyunk,
mint hajdanán.
Haj-hajdanán, bizony,
haj-hajdanán...
Töltöm baráti serlegem,
mint hajdanán!
Weöres Sándor

2017. január 8., vasárnap

Reményik Sándor



Viszontlátásra
Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!
1930 február 28