Gyóni Géza

 Május várás

Didergő szívben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal. Színig a lelkem
Kő hideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel. Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza. Márvány az ajk is,
A mézes, mérges,
De várlak, Május,
Hogy égess, égess! Csóktalan élet
Céltalan élet.
De várlak, Május,
Te csókos, téged... ...Rég kihűlt helye
Könnyes párnámon...
De várlak, Május,
- Vagy csak őt várom?

Várnai Zseni

Útszéli cserje

Itt is úgy van,
mint az emberi világban!
Az egyik fa már szinte égig ér,
a másik törpe, fanyar bogyókat érlel,
s azt tartják róla, hogy
semmit sem ér.

Tűzre se jó,
mert göbecses az ága,
ő tudja jól
s szerényen meglapul
az útszélen, hol szelek vitorláznak,
de az ég napja rásüt
vigaszul.

A pillék és a méhek látogatják
mert a virága csupa, csupa
méz...
körülzsongják s egymásnak
hírül adják:
- Ez egy jó fácska,
másfelé ne nézz!

Ő meg irul-pirul nagy örömében
és kivirul,
már szebb, mint aki szép,
fanyar bogyója
sötétvörösre érik,
a darazsak is döngik jó hirét.

*

Kis törpe fácska,
te csak ragyogj a fényben,
s birkózz, mikor a jégvihar
dühöng,
mikor tölgyek és jegenyék
meghasadnak,
téged ölel és megvéd az anyaföld...
Belőle lettél,
kicsinynek születtél
szélfútta magból, mint a
végtelen
változat itt a létező világban,
mint az örök törvények szerinti
Értelem!

Évforduló

Reviczky Gyula:

Imakönyvem

Aranykötésű imakönyvet 
Hagyott rám örökül anyám, 
Kis Jézus ingben, glóriában 
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt épp, a kedves ákác
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál,
És vélem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.
Írott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Éppen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyellném a könnyeket.
Az Úr imádságát ütöm fel
(Kísérőm a nehéz úton),
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.

Rónay György

Amikor a fákat kivágták

Aznap a madarak késő estig zokogtak,
a stiglic jajgatott, rémülten verte szárnyát,
s harkálylelke sokáig kísértett még a lombnak,
amikor a fákat kivágták.
Hány évtizedbe telt, míg ilyen nagyra nőttek;
míg fölénk boltozódott terebély lombjuk áldón!
S pár óra lám elég volt, hogy elpusztítsa őket:
kivágták valamennyit egyetlen délutánon.
A tiprott harcmezőn zöld vértócsák a lombok,
a holt gigászok fölött emlékük gyásza reszket.
Jajszó nélkül állták a fejsze-sorsot,
és mind egy szálig odavesztek.
Gyérülnek erdeink, fogyatkoznak a fák.
Lesi a fejsze már a jegenye sudarát.
Hány tölggyel leszek árvább hány lombbal még kopárabb
míg egy szép napon engem is kivágnak.
Tüzelhet már a nap, nem véd meg tőle árnyék.
Lomb többé nem fedez, csak a hiánya fáj még.
De néha valami zsongást hallani éjjel:
a holt fasor beszél egy álombeli széllel.
Mint koporsón a rög, úgy csattognak a fejszék.
Döbbenten néztem a gesztenyék pusztulását.
Félig-meddig az én életemet temették,
amikor a fasort kivágták.

Tyutcsev

 Az első lombok

Rügy fakad, új levél repes!
Nézd, a sok nyírfa hogy örül:
ág és gally csipkés sokaságát
a friss lomb szellős, légies
zöld füsttel remegi körül!

Várták az arany sugarat,
tavasz és nyár virágait,
s hirtelen megelevenedtek
és az első kék ég alatt
napfényre törtek álmaik.

Óh, lakkos fényben fürdetett,
gyönyörű, első levelek!
Újra árnyat- vető fa lombja!
Ringó tömeged azt susogja,
hogy millió bár a levél,
egy sincs, mely nem hisz, nem remél!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Rónay György