2018. január 28., vasárnap

Fésüs Éva

MOTTÓ
Valószínűleg nem leszek költő.
Tudok hallgatni évekig.
Szívemet nem az ihletett percek,
csak hétköznapok érlelik.
Szavamnak nem lesz rohanó sodra,
hogy a lét titkát oldja ki,
s nem fogok érces öntudattal
súlyos igéket mondani.
Nem vernek értem harangot félre,
mert gátakat sem szaggatok,
tisztelem itt is, ott is a partot,
amit a sorsom megszabott.
Csillagutakhoz, nagy hivatáshoz
kis életemnek nincs köze.
Fél dióhéjban elfér, amim van,
mint a tündérek köntöse.
Nem hoztam kincset, és az igazság
arcát nekem sem tárta fel
Csepp víz szeretnék lenni, de tiszta,
melyben az ég magára lel

2018. január 25., csütörtök

Fekete István

Egy
Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa-ajtó, erős, barna.
Egy kilincs, hajlott, halkannyíló,
egy lábtörlővas, régibb fajta.
Egy szoba: csupa kedves árnyék,
egy ágy – fekvéskor megnyikkanó.
Egy lámpa: derűs sárgafényű,
s egy öreg asztal, persze: dió.
Egy képen ködös őszi-tájék,
egy ablak mely nem néz, csak lát.
Egy szék, ívelt sima karfájú,
egy kályha, s hozzá parázslapát.
Egy kutya: komoly házőrző,
– bár nincs mit őriznie soha –
egy macska is, hogy doromboljon,
s ne unatkozzon a nagy kutya.
És egy árva szomszéd is lehet!
Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok.
És megtaláljon álmomban békén,
megtaláljon, ha meghalok.

Robert Burns

1759. január 25-én született ROBERT BURNS
skót költő, dalszerző.
HA MENNÉL HIDEG SZÉLBEN
Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szivemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett:
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!
(Weöres Sándor fordítása)

2018. január 17., szerda

Mécs László

Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.

Apokaliptikus, vad formája és nézése:
a félszemére vak és helyén gödör van vésve,
haja nyíratlan, fél-ősz, bozontos, mint szakálla,
bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi
vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?
Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:
"Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,
ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,
vad összevisszaságban, befonva minden ösvény,
s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült
s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:
---Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,
harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták
ágyékok szép vetését... a földet letarolták...
fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,
hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...
S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! 

2018. január 15., hétfő

Gyóni Géza

 Az élet titka 
Az élet titka: őszinteség –
S kerülik egymást a testvérek.
Csak akkor ismernek egymásra,
Mikor szállóban van a lélek.
Ó bús tengere vérnek, szennynek
Mikor, mikor, mikor apad már,
Ha egymásra sosem ismertek,
Testvérek – csak a ravatalnál.

2018. január 10., szerda

Nemes Nagy Ágnes


Alázat

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.