Kosztolányi

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán ágyamra ül fásultan a magány, és rámtekint és nézdeli magát, és fésüli hosszú, hosszú haját. Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd, és bontja, oldja tornyos fürtjeit, és oldja, bontja - percre perc enyész - és újra kezdi mindig. Sose kész. És oldja álmom, bontja gondomat, álomtalan partokra hívogat. Ha szunnyadok, csörrennek fésüi, hosszú haját nevetve fésüli. Csak hallgatom álomban, éberen, hogyan motoz-motoz az éjjelen. Most újra kezdi. Végtelen haja oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

Kosztolányi Dezső (1912)