2020. szeptember 10., csütörtök

Szergej Jeszenyin

 Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.
Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belé mar a hideg.
Mezítlábas csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.
Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem-fénye, érzés-áradat?
Vágyaimat fukarabbul mérem:
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.
Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar rézszín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.
(Fordította: Rab Zsuzsa)

2020. február 19., szerda

A szép versek oldalról

Várnai Zseni : Szelet markoltam, elrepült...
Sokszor úgy elgondolkodom:
mi marad, hogyha meghalok?
Se föld, se ház, se pénz, se rang,
csupán pár verset hagyhatok.
Szép szavakat s haszontalan
dal-lim-lomot gyűjtöttem én,
s nem méri semmi árfolyam,
hogy mennyit ér egy költemény.
Bolond az mind, ki énekel,
nem is becsülik többre ám,
mintha vak koldus nyekereg
gazdag paloták udvarán,
lám az okos kalmárkodó
aranyat gyűjt, mit bánja ő,
hogy a pénzéhez vér tapad
és könny a gyöngy, a drágakő.
Bölcs az, ki zsíros földeket
harácsol össze, hogyha majd
fölfordul, a sok korcs utód
uraskodhat kedvére rajt,
az én fiam s lányom szegény,
nem örököl csak álmokat,
színeket, fényt és dallamot,
de semmiféle számokat.
Mint a tücsök, ki nyáron át
más sem csinál, csak hegedül,
míg a ravasz kis hangyanép
dús téli étke egybegyűl,
úgy éltem én is oktalan,
szél vitte szét az énekem,
s mint a mezők vad illata,
úgy lengett el az életem.
Ki tehet róla? Ez vagyok.
Szelet markoltam, elrepült,
akár a balga réti dal,
amit a tücsök hegedült.

2020. január 6., hétfő

Kosztolányi

Kosztolányi Dezső - Már megtanultam
Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve, dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.
Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.
Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak.

Kányádi Sándor


Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

2019. december 17., kedd

Karácsony előtt

Szepes Mária
CSENDESEBB UTAKON...

Boldog vagyok Uram, hogy
kiállhattam a sorból, hogy mindenki
előttem rohan és hagyom már, hogy
félrelökjenek és minden konc után az
enyémnél gyorsabb kezek nyúljanak...

Nehéz volt először megállni a dolgok
áradó sodrában, a lárma fülledt
ütemében, ó mert forró, halálos
izgalom hörgött a rohanók hangjában és a
város lobogó, fénylő öléből gigászi
kapuk tárultak tüzes öleléssel...

Most, hogy az elhagyott úton felismertem a
Békét, a virágok szelíd arcában az
Örömet és a fák ég felé ringásában az
imákat, messze kerülöm a hangos,
fényekben izzó várost és az éjszakát a
csendes ég alatt töltöm inkább, hol
csodálatos álmok és örök sejtelmek
hajolnak hozzám a csillagokból...

1929

2019. december 9., hétfő

Tallóztam a faceről.


: Csillag után
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
ígéretes csillagot.
Ó ha most mindent itt hagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha át csúszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirhámmal
keserű szagú mirhámmal
kenném véres lábadat.

2019. november 19., kedd

Szentmártoni János

Befejezhetetlen vers önmagunk állásáról
Van aki meghalt bennem, van aki rabszolga lett,
van aki elkallódott, akár egy amulett,
van aki máig bolyong, hajóról hajóra száll,
állomások füstködében kiraboltan áll,
folyton a tengert nézi, alkonyát holnapoknak,
meghurcolt szíve fölött vitorlák lobognak,
van aki útra vált belőlem, és van aki nem,
aggódva figyeli, mit épít a szerelem,
van aki kisgatyában füvet nyír, és pénzt keres,
van aki titokban verset ír, és érdekes,
van aki gyermek még, s van aki gyermeket nevel,
magában kuncog, ha lánya visszafelesel,
van aki levest főz, és megteríti az asztalt,
van aki sompolyog, a sokszor elmarasztalt,
helyét nem lelő, álruhába rejtett idegen,
kivel ha szembefordulsz, csak néz rád hidegen,
van aki tud még sírni, van aki elfelejtett,
nevetni kevesen csak, lázadni ne engedd
egyiket sem, hajaj, mert már nincs mi ellen égni,
bizonytalan emlékekért homályba lépni
meg hasztalan: kétes hősből fehér bohóc válhat,
míg pirosorrú álmai közt elhintázgat,
van aki szétszóródott, van aki csőre töltve,
van aki világít még, világvégi körte,
van aki sötétben áll, feldúltan, mint a foglyok,
s nem segítik sem utcalámpák, sem koboldok,
van aki rácsokat fest, s van ki repülni vágyik,
van aki örül, ha eltántorog az ágyig,
van ki börtönben ül, van akit eltört a másik,
van ki csöndben él, s éjjelente fölszikrázik,
kezében karibi telefon: óriási kagyló,
van ki álmából kitekint s beleszól: halló,
van ki nem ért semmit, s van ki mindent megmagyaráz,
van ki kihűlt rég, s kiben nem hagy alább a láz,
van aki újrakezdi, de van aki eltemet,
és szomorkodva elhordja majd az ingemet…
van aki meghalt bennem, van aki most kezd élni,
van akit soha nem sikerült elcserélni,
van akit olcsón kaptam, és van aki megszökött,
ki madárdalruhába, napfénybe öltözött,
van ki nagyon hiányzik, van aki egyáltalán,
van aki Lucifert játszik Isten oldalán,
van aki elárult, van aki megküzdött értem,
s hogy itt vagyok még köztetek, lám, nem nagy érdem,
van aki eltaknyolt végleg, van aki talpra állt,
van ki fütyörészve zsebre vágta a halált,
van ki bírná még ezt a verset, s van aki fárad,
s mielőtt újrakezdi, megaludna nálad,
van aki összezárt szájjal él, s van ki énekel,
van akit semmi, s van akit minden érdekel,
van kire fölnézek, de van aki hitványabb lett,
van aki Drogo, Ulysses, Ripolus, Hamlet,
van aki elítél hétfőn, kiszolgál kedden…
s van akit harminc év alatt észre se vettem…