Várnai Zseni

Várnai Zseni: Ha simogatni tudna a szavam

Ha simogatni tudna a szavam,
Mint lágy, becéző szellemkezek:
Szavak virágát hinteném rátok,
Hogy ne szenvedjetek.

Ha gyógyítani tudna a szavam,
Mint régi, titkos, nehéz balzsamok:
Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Hogy meggyógyuljatok.

Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,
És elkendőzné a vérző valót:
Hogy ami fáj, az ne fájjon..

Tallóztam

VÁRNAI ZSENI: MOST ESTE VAN...

Most este van, lefekszem
napomra visszanézek,
fáradt vagyok, meleg volt,
a hőség elcsigázott,
sokat futottam, mentem
s a por belepte lelkem,
mint útszéli virágot.

Napomra visszanézek,
beszéltem emberekkel,
azok is megsebeztek,
szavak tüskéjét érzem,
próbálom elfeledni,
poros ruhám levetni
s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,
elfordulok napomtól,
a hold vizébe nézek
s kendőm beléje mártom,
ezüstben elmerítem,
szívemre ráterítem,
borogatom, - ne fájjon.

Garai Gábor

GARAI GÁBOR: HALOTTI BESZÉD

Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
leánykori nevén
Zabó Irén,
ki Somlójenőn született,
s meghalt a semmiben,
hetvenöt évesen
egy számozott vaságyon.

Látjátok, fiaim, szümtükkel,
s látjátok, lányaim, mivé leszünk!
Öt gyermeket szült, hatot fölnevelt
(egyet eltemetett, kettőt befogadott):
s megsokasodtak ivadékai.
És nem szerzett magának
más kényelmet--csak ezt itt.

Maradjon hát velünk örökre már,
ki értünk éjszakákat átvirrasztott,
mosta szennyesünk, főzte vacsoránk,
s ha jöttünket neszelte, állt az úton
türelme fogytán is, jeges szelekben...

Tudott haragot tartani, s feledni;
virágos kedve túltett hét lakodalmon;
szép kezétől magról termőre fordult
két év alatt az almafa,
...s a rózsák
első hóig virultak...
Elvégeztetett.
Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
el nem temethető, el nem feledhető.

Soha magát meg nem tagadta,
inkább meghalt,
semhogy roskadtan, félig éljen.
Már bölcsen és megbocsátón tekint ránk:
állócsillag lett az anyátlan égen.

tallóztam

Majzik Ilona: Mit kezdjen a lélek

Hogy készüljön a szív fel az öregségre,
mikor gyermekvágyak lakják még pitvarát,
kopott billentyűje dobol a zenére,
s minden ritmusára ugrik a fájós láb.

Mit kezdjen a lélek a cudar vénséggel,
mikor a világot szeretné ölelni,
ráncai redőit mélyen zsebre téve,
langyos eső után tócsában taposni.

Görögni a vén domb púpos, hajlott hátán,
széllelbélelt ingben nyargalni a réten,
hátha megvárja a szépséges szivárvány,
s átér majd alatta, éppen úgy, mint régen.

Mert bizony a lélek örök ifjú marad,
bármit hazudjék is a tükör idővel!
Üzeni a szívnek, sose hagyd el magad,
mígnem egybeolvadsz majd a Teremtővel!

------------------------------------------------------------------------------------------------

VÁCI MIHÁLY
Kettesben önmagammal

Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel. 
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Rab Zsuzsa:

Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

Dutka Ákos

Anyám emlékére.

 A régi ház

Nincs belőle már egy vén kilincs se,
ködként szétfoszlott harminc éve már
szívemben él mind a két szobája,
és ég a lámpa, tárva nyitva, - vár
avult bútorok közt régi székem,
vén asztalunk, ó tegnap volt talán,
hogy itt vigasztalt múló kis kudarcért
az én mosolygó fiatal anyám.

Hová csatangolt százkalandú álmom,
hová jutottam száz tévedt úton?
Mily messze bújt a gesztenyés a fasorban
a régi ház, már magam sem tudom,
de álmaimban ott ül mind a háznép
valóbb valóság élőknél is ők,
emlékeimnek szűz tavában fagyva
élnek, akárcsak harminc év előtt.

Anyámmal szemben mindenki a helyén
s mind hogy megszépült, tiszta arcú szent
szemükben a béke, szeretet tüzével:
gyermekkorom víg ünnepe üzent;
és én megyek sok száz éjszakán át,
virágos úton fütyörészve már.
Egyszer elalszom - és ott ébredek fel
A régi házban - hol anyám széke vár.

Falu Tamás

ESTI IMA

Ne fájjon a lelkem,
ne fájjon a testem,
legyen, ki felemel,
amikor elestem.
Amit méznek érzek,
epévé ne váljék,
kövessen a béke,
mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
szóljon hozzám szépen,
s ne a hátán vigyen,
hanem az ölében.

Lesznai Anna

 DÉDANYÁM

Ösmeretlen temetõben sok idõ járt el feletted,
Emléket sem hagytál reám, dédanyám rég elfeledtek.
Merre laktál, milyen voltál? Csak azt tudom én terólad,
Hogy éltedet hegyek mögött, fehérfalú házban róttad!
Talán boltos asszony voltál, nyirkos, sötét, kicsiny boltban
Éldegéltél liszt közt, bors közt, pántlikák közt, füstben, porban.
Házatokban, mint rendesen, korcsma is volt a bolt mellett,
Két kezednek, szorgos kéznek bizony sürögnie kellett.
Kenyeret kért a sok gyermek, altattad a legkisebbet.
Bölcs számítás a kis boltban, a korcsmában vig szó kellett.
Élted így telt, sok nehéz nap, munka közt és gondban éltél,
Álmaid tán nem is voltak, szerelemre rá sem értél.
Terólad nem regél senki, örökséget rám nem hagytál
Egyebet, mint a sok álmot, amiket elmulasztottál.
Sötét, nyirkos, kicsiny boltban, a szivednek rejtekében
Édes öntudatlan álmok összegyûltek csendben, szépen.
Illatos szerelmi vágyat, amely tán lelkedbe' támadt,
Elzártad az ünneplõddel - "jó lesz majd az unokámnak",
És én, késõ unokája ösmeretlen dédanyámnak,
Örökségül örököltem régi álmot, régi vágyat;
Rég elfeledt tavaszoknak rózsafája nyit szivemben,
Ösmeretlen dédanyáknak ifjúsága ébred bennem