Találtam

Sarmon Alajosné: Hetvenkedőknek!

Ahogyan az égen tovaszáll a felhő,
Az ember is, bizony, ilyen gyorsan felnő.
Gyermekből kamasz lesz, a kamaszból felnőtt,
És már csak azt látjuk, hogy gyermekünk felnő.

A göröngyös úton emelt fővel járunk,
Van, ki segítsen, hisz velünk van a párunk.
Együtt vágunk utat az élet dzsungelében,
A Szeretet a legjobb fegyver az ember kezében.

Ha a kenyered javát már meg is etted,
Sok boldog pillanat van még teelőtted.
Az unokáid látod már felnőtté válni,
S hamar a kis dédikével fogsz majd sétálni.

Apály, dagály nélkül nem létezhet tenger,
Bú, s öröm közt élni született az ember.
Remélem, az arcod csak örömkönnyek mossák,
És minden napra jutnak kis boldogságmorzsák!

A korodat ne bánjad, hisz ez csak egy állapot,
Jobban jársz, ha éveid számát büszkén vállalod!
Hiszen minden kornak megvan a szépsége,
Hetvenkedj csak bátran, s ne essél kétségbe!

Heltai Jenő

Apám

Egyszerű ember volt apám
és nem hagyott semmit se rám,
se pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
sokszor, de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül
egy vén díványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.

Fotó: Igor Zenin

Juhász Gyula

Az öregségről

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihuny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De simogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.

A haja őszén megcsillan mosolygón
A verőfény, mint a havas mezőkön,
Melyek fölött a kéklő végtelen van.
Halk léptei a temetőbe visznek,
De nem sietnek és gyakran megállnak
Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál,
Egy pohár bornál és egy bús zenénél.

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Hadd szépüljek meg én is!

Fotó: Ludmila Yilmaz

Sík Sándor

Születésnapomra.

 AVARBAN VIRÁG

A bújó régi ösvény
A zsongó fák alatt.
Lesem - feledni fösvény -
A régi nyomokat.
Egy évvel súlyosabban
Megint csak erre járok.
Nyúlonganak felém,
Kéken, lilán, üdén,
Az esztendős avarban
Az idei virágok.

Életem erdején is
(Nincs messze, gondolom)
Avar leszek csak én is
A vénebb avaron.
Ki rajt merengve jársz tán,
Késői jóbarát,
Bár így köszönne rád
Testvéri csepp dalom,
Így kékecskén, lilácskán,
Ilyen fiatalon.

Tavasz

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

13 megosztás

Mécs László

 Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.

Apokaliptikus, vad formája és nézése:
a félszemére vak és helyén gödör van vésve,
haja nyíratlan, fél-ősz, bozontos, mint szakálla,
bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi
vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?
Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:
"Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,
ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,
vad összevisszaságban, befonva minden ösvény,
s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült
s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:
---Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,
harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták
ágyékok szép vetését... a földet letarolták...
fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,
hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...
S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!