Vészi Endre

Egész és meg nem bontható

Ez is vagyok, az is vagyok, 
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.

Pákozdi István

Naponként

aranysujtásos őszi esték
tücsökmuzsikás szép öregség 
irgalmába ajánllak áldva
– nem tudom mennyi van még hátra

naponként mondjam el még jókor
ami benned a legfőbb jó volt
hogy minden minden úgy ahogy volt
mégis mégis csak érdemes volt

hogy árnyék volt ha volt hatalmam
amit akartál azt akartam
s úgy akartad amit akartál
ha kértél akkor is csak adtál

ki mindig tudta mi a dolga
ha a mennybe ha a pokolba
önmaga áldozata-foglya
– az istennek is sok lett volna

ki mindig tudta hogy mit vállal
ispilángot járt a halállal
s mert naponként volt bekerítve
jól tudta mi az: kiterítve

naponként mondjam el még jókor
ami benned a legfőbb jó volt
hogy magadat is elfeledve
lettél méltó a szeretetre

ki hitegető csalás nélkül
a ráncokba is belebékült
és naponként megbúvott ebben
az irgalmatlan szeretetben

ne a sírnál nőjön a mérték
hogy ki voltál és mennyit értél
mikor mindennek szöge-éle
legömbölyödik holt-kímélve

s a göröngy – súlyos meakulpa –
dübög a koporsóra hullva
élőnek olcsó nyugtatásra
drága sírkő-fitogtatásra

naponként mondjam el még jókor
ami tiszta emberi jó volt
s visszfénye hull szívemre áldva
– ha mégis én maradnék árva.

Tompa Mihály

A vándor könyvébe

Kit változó kép csalogat tovább,
S nagy messze földek tájain ragad,
Ki jársz hullámon, havas bérceken:
Megáldja Isten! Vándor, utadat!
Eszedbe jusson, ha a vágy veled
Egy helyről másra nyugtalan siet:
Egész világé hogy mégsem lehetsz,
Egész világ nem lehet a tied!
S hogy lelked egykor lész fáradt madár,
Előtte fény s zaj: fárasztó, unott;
A zajgó körből nyugalomba vágy,
Óhajtván csak egy bizalmas zugot.

Azért hatalmas, nagy népek között,
El ne felejtsd hazád és nemzeted!
Míg a világ azoknak birtoka:
Ennek mindene az, ha szereted!
Tekintsd meg a nagyok sírszobrait,
De őseidnek hamvát ne feledd...
Ne, a fényes, dús paloták miatt:
Az egyszerű kis szalmafedelet!