A "Szép versek" oldalról

Apollon Majkov:
A FECSKÉK.

Mindennap pusztább lesz a kertem,
Harasztja vész és lombja hull,
A virág is itt-ott virít még,
Kinézve a bokrok alul.

Elbúsulok: búsítja szívem
A halványuló őszi nap,
A tücsök rezgő czirpelése,
Sárgult levél a nyír alatt.

Felnézek az eresz alá, - ott
Látom: a fészek puszta már,
Nem csicsereg a fecske benne,
Csüng belőle rongy s szalmaszál.

Pedig milyen nagy szorgalommal
Rakták a fecskék, istenem!
Tapasztva sárral, majd czipelve
Bele pihét s mást szüntelen.

Mily kedves volt a munka nékik,
De mily nagy az öröm, kivált
Mikor a fészekből reájok
Öt pelyhes kis fej kandikált.

És mint a gyermekek egész nap
Ezek is úgy fecsegtek épp - -
Majd hálátlanul elrepültek
S nem tértek meg csak néha még.

Mindegyiket távol világba
Vitték el könnyű szárnyai,
Messze, messze... oh bárcsak én is
El tudnék innen szállani!
(Szabó Endre)

"Szép versek" oldalról

Petri György
Ha majd itthagylak téged,
kérlek, ne félj,
majd óvlak odaátról, hogy ne érj
buta véget,
hogy ne boruljon rád hirtelen az éj.
Ültessél a síromra sok virágot,
árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát,
mikor a pusztulás rólam
mindent lerágott,
a virágok legyőzik a halált.

Lányi Sarolta

 Megvádolom magam

Hozzám mindenki jó és senki sem bánt
Sokan sajnálnak, csüggedt kis bolondost.
Hogy élet és sors vélem mégis elbánt
Azért ennenmagam megvádolom most.

Ó dõre én, kit senki sem lökött meg
Bukdácsolok mégis botor bokámon
Elindulok a renyhe, barna ködnek
S az éjben fényvágyó szemem kitárom.

Elõre nyújtom remegve kezem,
Hogy tudjam, rossz rémek talánha jönnek,
Megbotlom mégis, jajjal elesem...
...Nem más üt engem. Magam ütöm meg.

Amelybe botlottam, rúgom a rögöt,
Sajgó dühömben arcom torzra sáppad.
Mint mikor megüti magát a gyerek
És sírva szidja meg: az asztallábat