Lányi Sarolta

 Megvádolom magam

Hozzám mindenki jó és senki sem bánt
Sokan sajnálnak, csüggedt kis bolondost.
Hogy élet és sors vélem mégis elbánt
Azért ennenmagam megvádolom most.

Ó dõre én, kit senki sem lökött meg
Bukdácsolok mégis botor bokámon
Elindulok a renyhe, barna ködnek
S az éjben fényvágyó szemem kitárom.

Elõre nyújtom remegve kezem,
Hogy tudjam, rossz rémek talánha jönnek,
Megbotlom mégis, jajjal elesem...
...Nem más üt engem. Magam ütöm meg.

Amelybe botlottam, rúgom a rögöt,
Sajgó dühömben arcom torzra sáppad.
Mint mikor megüti magát a gyerek
És sírva szidja meg: az asztallábat