A "Szép versek" oldalról

Apollon Majkov:
A FECSKÉK.

Mindennap pusztább lesz a kertem,
Harasztja vész és lombja hull,
A virág is itt-ott virít még,
Kinézve a bokrok alul.

Elbúsulok: búsítja szívem
A halványuló őszi nap,
A tücsök rezgő czirpelése,
Sárgult levél a nyír alatt.

Felnézek az eresz alá, - ott
Látom: a fészek puszta már,
Nem csicsereg a fecske benne,
Csüng belőle rongy s szalmaszál.

Pedig milyen nagy szorgalommal
Rakták a fecskék, istenem!
Tapasztva sárral, majd czipelve
Bele pihét s mást szüntelen.

Mily kedves volt a munka nékik,
De mily nagy az öröm, kivált
Mikor a fészekből reájok
Öt pelyhes kis fej kandikált.

És mint a gyermekek egész nap
Ezek is úgy fecsegtek épp - -
Majd hálátlanul elrepültek
S nem tértek meg csak néha még.

Mindegyiket távol világba
Vitték el könnyű szárnyai,
Messze, messze... oh bárcsak én is
El tudnék innen szállani!
(Szabó Endre)