Szentpéterszegi Róza /nekem írta/

      Ida kertjében

Elmúlt a fagy, oda a tél,

langyosan fúj a déli szél.

Tavasz van a kertek alatt,

ibolyák már virítanak.

Nárcisz bimbója kihasadt,

a rózsák szépen hajtanak,

barka hullatja bársonyát,

levele huncut, bújócskál.

Kristályvirágok tövei

gyenge télben nem fagytak ki,

pipacsnak bokra megmaradt,

piros szirmok virulhatnak.

Nyújtózkodik a muskátli,

kinti levegőt kedveli,

különösen futó párja,

ki a jobb meleget várja.

Lugasok mentén a kertbe

csalta Idát a Nap fénye.

Néha esik még az eső,

a lágy földet tapossa ő.

Nyugtalanság űzi Idát,

készítené az ásóját,

görbe villáját elővette,

gereblyével egyengette.

Vetett borsót, petrezselymet,

és salátát, előzetest.

Gazdaboltból keveset vesz,

tudja Isten, még mit tervez.

Magot maga termesztette,

a szívét is bele tette,

néha tán még becézgette,

így jobb vetőmagja lenne.

Tavasz ez, bárki láthatja,

azért vigyázz magadra,

mindenki örömére tennél,

ha, sok, sok tavaszt megérhetnél.

William Wordsworth:

Vers

Műfordítás:

Heten vagyunk 


A csöpp gyerek, ki fut szalad,
Libben mint a tavasz
És minden tagja él, nevet
Halálról mit tud az. 

Egy parasztlányka jött utamba
Nyolc éves mondta nekem. 
Göndör haja sűrün befonva
Simult a csöpp fejen. 

Láttam, hogy kis erdőlakó
Szaván és vad ruháján.
Szeme kék volt, mély tiszta tó
Örültem szépsége láttán. 

Mond hányan vagytok gyermekem
Testvérek fiú-leány?
Hányan? – Hát összesen heten
Szólt, s bámult reám. 

S ki merre van?
Mond el ha kérlek. 
Válaszolt ő: -Vagyunk heten,
Ketten a városban élnek, ketten a tengeren. 

Kettő lent a sírban lakik
A húgom és a bátyám. 
A temetőlakban élünk én
És anyácskám. 

-Mondod: ketten városban élnek
Ketten a tengeren?
Lányom számolj utána kérlek
Hogy lehettek mégis heten?

Pedig heten vagyunk mi kérem.
Kettő lent a sírban lakik 
A nagy platán tövében. 

Kezed, lábad ép gyermekem
Futkoshatsz fel-le lám?
De ha kettő sírban pihen 
Öten vagytok csupán!

Sírjuk virul, ott látni túl a dombon
Így felelt ő. Házunktól épp húszat ha lép
Eléri mind a kettőt. 

Gyakran ott foltozom ruhám,
Vagy kendőt hímzek ott.
Ülök a sírdombon puhán és nekik dalolok.

Vagy amikor lemegy a nap
S füvek, fák elpihennek,
Veszem kicsiny tányéromat
S vacsorám ott eszem meg. 

Elsőnek halt Jutka húgom
Az ágyat nyomta nyögve.
Az úr megszánta egy napon
S Ő elment örökre. . 

A temetőbe vittük Őt
Sírban feküdt szegény.
Ott játszottunk mikor a fű kinőtt
Jancsi bátyám, meg én, 

Mikor mindent a hó takart
Neki is menni kellett.
Szánkázni hiába akart,
Most fekszik húga mellett
. 
-Hányan vagytok tehát ma? kérdem
-Ha kettő a mennyben van?
S a lányka tüstént válaszolta
-Heten vagyunk! Uram! 

-Ők csak voltak. Már ma holtak. 
Lelküket őrzi a menny.
Szavam csak borsó falra hányva
Nem tágított a csöpp leányka
-Heten vagyunk ! – Heten!

Szabó Magda

Látod e már?

A voltak voltak, és a múlt halott.
Az építettek mind rommá omoltak,
virággá bomlanak a vaksi holtak,
ámulva nézik selymes csillagok.

lomha korom közt gördül a kiholt nap,
a hidak árba fúltak a folyókon,
az emlékeken béklyó, béna ólom,
véresre botlik tegnapon a holnap.

Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?

S látod-e már, mint köti néma szájjal,
síró mosollyal, köddel és halállal
sarkantyúját az ifjú szerelem?
------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Reményik Sándor

Eredj, ha tudsz.

Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
a kanóc része, lángra lobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!

Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.