Áprili Lajos

 Így kellett volna

Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.

Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.

Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.

Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.

A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni…

Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.

Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.

Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.

A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.

Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.

S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.

Falcsik Mari

Altató

Ismerem magamat
tudom mit beszélek
ha köszönöm százszor
mit ezerszer bántam,
hogy csak félbe-szerbe
sikerült az élet
és Te megmaradtál
álmom birtokában.

Azt, hogy bántottalak volna, tudhatom jól
hisz erős vagyok, alakító kezű.
Az emberben annyi beste árnyék tombol
néha még nem ütni sem olyan egyszerű.

Volt-e? Nem is volt hely más életnek bennem
mellettem is alig, míg tartott küzdelmem.
A parancs az volt, hogy önmagam kell lennem.
No hát: magam vagyok, minden értelemben

Wass Albert

Öregedő szerelmes vers

Ó jaj, az évek telnek. Lassan szél
fújja tova hajunk sötét színeit.
A hétköznapok körmei bevésik
arcunkba titkainak nyomát. Kiért
szívünk tegnap még izzott: ma már emlék.
Lába nyomán ködök kelnek s a ködben
az élet lassan elvész. Kedvesem,
búcsúzz el tőlem könnyen.
Látod: az alkony ott jár már a horizonton
s a fák árnyékát feketén nyújtja.
Sápadt arccal leselkedik a hold.
Hajók búgnak a ködben, s vak szelek
időt terelnek kint a tengeren.
Eredj! Könnyet se ejts! A búcsúkendőt,
látod, én is vidáman lengetem.
Valahol Pán, az Isten, tutajon,
nádtutajon zöld fűzfasípját fújja.
Világot komponál s e furcsa dalt
hallgatja nap, hold, csillagok, hegyek,
vidám és búcsúzó szerelmesek.
Kis trilla van e dalban. Szállj tehát.
Engem maholnap elnyel már a csend,
s a csendben rád emlékszem majd, és mondom:
itt volt, de merre ment.

Somlyó Zoltán

Még nem...

Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...

Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...

Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...

Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...

Lányi Sarolta

Már neked írom

Ki mondja el neked, hogy én is voltam
s milyen voltam? Miként virágos erdõ,
illatos, lombos, gazdag, zengõ.

Ki lesz tanúm, ifjúságom tanúja,
ki látott akkor engem? dús, erõs
ami voltam, míg el nem jött az õsz.

Míg el nem ért a rossz kor, hét sovány év
tántorgó, részeg dühvel dülöngve
s belébömbölt a termõ tiszta csöndbe.

Szívem csöndjét ki hallja még, a zengõt,
ki látott engem, lombos gazdag erdõt,
ki lesz tanúm, ifjúságom tanúja