Szép versek oldalról

Áprily Lajos

Kalács, keddi kalács

Már szombat este megsütötte

anyám. És reggel már adott.

Az aranya besugarazta

a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el,

fénye áthullt az ünnepen.

Még hétfőn is jutott belőle.

És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom, hol rejtegette,

melyik fiókból jött elő,

de olyan áldott volt az íze,

olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant

szép sárga fénnyel: Itt vagyok.

Nagy árnyékok, fekete gondok,

még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt,

olyan egyszerű, mint falum.

És mégis úgy megnőtt azóta,

mint úrvacsora-szimbólum.

Száguldó évek távolából

megérzem néha jó szagát:

a tűzhely tájáról elindul

s betölt szívet, betölt szobát.

Lelki kenyér ínség-időkben,

verőfényes vigasztalás...

Pedig tudom: a keze föld már.

És nincsen több keddi kalács.

Tallóztam

Gemma Moretti:
Másként

Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.
Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.
Nem szégyelni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.
Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót,
türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá,mit érez a
másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.
Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.

Faludy György

: KÓSZA LELKEK

Bolyongó árnyak, árva lelkek
vagyunk mind, földi emberek,
magános, durva sziklavárak,
mert nincsen bennünk szeretet.

Hogy vágyódunk mind a szobába,
hol a barátság kályhája ég,
s mégis, mily távol van egymástól
anya és gyermek, férj és feleség!

Az emberek közöny gőgös jegével
a rosszat még csak rosszabbá teszik;
jó szót oly ritkán hallsz a társaságban,
oly ritkán – pedig olyan jól esik.

S durvák, hidegek vagyunk mindnyájan,
pedig a szív oly könnyen megreped,
úgy fáj a szó, úgy bánt a gúny, a tréfa,
s oly távol állunk mind, mi emberek.

Távolabb, mint az őszi ködfelhőben
hegycsúcsokon az árva, karcsú fák,
úgy vágyódunk egymás után, s nem értve
meg senkit, csak futunk megint tovább.

Lelkünk, mint halott lepke, oly törékeny,
mint hárfahúr, a szélben elszakad,
elég hozzá egy rosszul értett szó is,
elég egy félreértett mozdulat.

S bár közel vagyunk egyre csak a célhoz,
ha már a megértés fáklyája int,
egy durva szótól megriadva, újra
csak szétbolyongnak kósza lelkeink,
csak szétbolyongnak kósza lelkeink.

Tallóztam

Kiss-Teleki Rita:

A régi ház

Már látom a régi házat,
és ahogy közeledem,
egyre nehezebb a levegő,
már látom a hátsó udvart,
amit mindig körbenő
a dudva, és látom ahogy ott állsz,
a napba mosolyogva.
Mintha… valamit mondanál is,
már mennék feléd,
de az édes emlék elé
bekúszik egy másik,
egy szúrósan sötét,
amin épp táncra kért a halál,
és ahogy a szobádba lépek,
a csend gúnyosan rám kiabál.

Rám kiabál… harsog, visong
kórusban az ürességgel,
szaladok, de utolér
és a mellkasomra térdel,
hogy még egyszer az arcomba sikítson:
mit akarsz a régi házban,
amiből már kihalt az otthon?

Aranyosi Ervin

 A barátság

Barátod az, ki akkor jön, ha kell,
Kit nem a pénzed, s a rangod érdekel.
Aki előtt nincsenek titkaid,
s rohan, ha hívod, mindegy, hogy hol lakik.
Nem számít az sem nappal, vagy éjszaka.
Akinek fontos egy barát “jaj” szava.
Akivel gyorsan rohan az idő,
de ha hiányzik, holnap újra jő’.
Aki meghallgat, s komolyan veszi,
és hogyha sajnál, azt őszintén teszi.
Aki megérti minden gondodat,
ki szót sem vár, elég a gondolat.
Ki megért téged és ő is érthető,
ha együtt vagytok megáll az idő.
Bármit is mond, csak igazat beszél,
s elvárja azt, hogy Te, magad legyél.
Barátod, egyben lelki rokonod,
s a legjobb benne, hogy te választhatod.
Egy szinten rezeg időtlen lelketek,
egyenlők vagytok, mint ikergyermekek.
Barátod az, ki melletted marad,
ki elviseli a rigolyáidat.
Tettéért hálát tőled sose vár,
ki nélkül élni unalmas és sivár.