Faludy György

: KÓSZA LELKEK

Bolyongó árnyak, árva lelkek
vagyunk mind, földi emberek,
magános, durva sziklavárak,
mert nincsen bennünk szeretet.

Hogy vágyódunk mind a szobába,
hol a barátság kályhája ég,
s mégis, mily távol van egymástól
anya és gyermek, férj és feleség!

Az emberek közöny gőgös jegével
a rosszat még csak rosszabbá teszik;
jó szót oly ritkán hallsz a társaságban,
oly ritkán – pedig olyan jól esik.

S durvák, hidegek vagyunk mindnyájan,
pedig a szív oly könnyen megreped,
úgy fáj a szó, úgy bánt a gúny, a tréfa,
s oly távol állunk mind, mi emberek.

Távolabb, mint az őszi ködfelhőben
hegycsúcsokon az árva, karcsú fák,
úgy vágyódunk egymás után, s nem értve
meg senkit, csak futunk megint tovább.

Lelkünk, mint halott lepke, oly törékeny,
mint hárfahúr, a szélben elszakad,
elég hozzá egy rosszul értett szó is,
elég egy félreértett mozdulat.

S bár közel vagyunk egyre csak a célhoz,
ha már a megértés fáklyája int,
egy durva szótól megriadva, újra
csak szétbolyongnak kósza lelkeink,
csak szétbolyongnak kósza lelkeink.