Jánosházy György

ESŐ Jánosházy György Áldás volt egykor nyáron az eső, úgy pattogott a cseppje, mint a labda, a poros járda megújult alatta, ujjongva nyelte a csatornacső, és felüdült a természet s a lélek, széttárt szirmokkal itta a virág, vigadtak benne purdék és csirák, friss színt öltött a test, az arc, az élet. Most bibliai rémség lett belőle, mintha az ég zuhogna le a földre, tengerré vált folyók iszonyu árja zúdul vadul városra és mezőre, embert és házat, mindent elsöpörve – s valahol titkon épül már a Bárka. HIDEG A HÁZ Jánosházy György Oly idegen a világ nélküled: a csillagokban keresem szemed, e két rejtelmesen izzó szenet, s agyam mélyén felrí a rémület, mert nyomasztók az éjek, nappalok, a nyár vad ragyogása és ledér heve egy mosolyoddal fel nem ér, lelkemben is kihűlnek a dalok, mint tested égő melege a széken, leheleted emléke a szobában, papucsaid, mik szanaszét hevernek: a ház hideg és puszta, árva; szégyen: ebben a forró afrikai nyárban magányos vacsorám közben didergek.