Vidor Miklós

KÉK RÉT

Kék rétre vágytam kiskoromban,
Kék, messzi rétre hajdanán!
Kerestem egyre, merre, hol van,
És faggattam mohón anyám.

Hol az a kék rét, ahol én is
Elszállhatok hab fellegen,
Ahol játék az árny s fény is,
S a nap narancsa megterem.

Ahol fű, a lomb, bokor mind
Sugárzó, tiszta színarany,
S eső, ha hull is rá koronként,
Annak is gyémánt csöppje van.

Ahol a szél sűrű sörénye
A vad száguldástól lobog,-
Oda vágytam a messzi rétre,
Hol a virágok: csillagok.

Oda vágytam a kék mezőre,
Túl minden messziségeken,-
Gyerekfővel párnámra dőlve
Arról álmodtam szüntelen.

A hold sütött, lehunyva pillám.
S jártam a szivárvány-hídon,
Harangvirág ezüstje nyílt rám
Kék-árnyú, sűrű pázsiton.

Csilingelt halkan gyönge szirma,
Ha fönn egy szélkölyök fuvallt,
Füleltem rá, s álomba ringva
Tovább dúdoltam azt a dalt.

Meséltettem buzgón anyámmal,
Milyen is az a messzi rét,
Hová el a vihar se szárnyal,
S nem kóstolják s könny ízét.

Nem untam el hallgatni százszor,
S ő mondta, mondta egyre mind
A nagy mesét a boldogságról,
Mely vár reánk törvény szerint.

És aztán elfakult kék rét,
A felhők színe szürke lett,
Az évek sorra összetépték
A gyermekkort, a tárt eget.

Hol az a kisfiú, ki leste
Álomban - ébren a mesét,
S kutatta nagy szemét meresztve,
Hol a virágzó messzi rét?

S ki szőtte-fonta lankadatlan
A boldogság fény-fonalát:
A mesemondót hol kutassam,
Tűnt hangja hol csobog tovább?

Évek, sugárzók és viharzók,
Kik közt repültem hajdanán!
Halljátok késői jajszót:
Hová szállt véletek Anyám?

Miért lett vége a mesének?
Anyám, ha hívom nincs velem.
Susogjatok, ti messzi rétek,
Ti mondjátok meg, hol lelem?

Nem csábít csillogó csodátok,
Mégis felétek indulok-
Egyetlen csodára várok:
Anyámat megtalálni ott.

Anyámat, ki mellőlem elment,
Búcsút sem intettem Neki,--
De róla szól a szüntelen csend,
A szél szavát idézgeti.

Tudom, tudom jól, hol keressem,
Hol kék az árny és kék a fény,
Ahogy ígérte régen egyszer,
S mosoly hajnallott föl szemén.

Azt a mosolyt, ti messzi rétek,
Adjátok vissza! Ott ragyog,
Nyomában indulok felétek,
Szikrázzatok föl, csillagok!

Szivárvány hídja nyílj elébem,
Csöngess, ezüst harangvirág,
Szelecske fújdogálj szelíden,
Hadd dúdolom a dalt tovább!

A tőle hallott dalt, a régit,
Mert nem feledtem el ma sem!
Anyácska ott áll, arca fénylik,
Nem változott, megismerem.

Ott vár a messzi, messzi réten,
Melynek minden fűszála kék,
Csokornyi csillag két kezében-
S igazzá válnak a mesék!

Kép: Claude Monet --1875