Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc versei

Az idő kísértetei

Sokszor bizony csüggedni látlak

 és csüggedek én is. Oly rövid az út!

Bennünk lakik a halál s levegővé

porló percekké őrli napjainkat,

és ha, a múltba látva, sejtjük is,

hogy évezredek szellemei mind

agyunkban kisértenek, az ilyen

jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú

alázat a szívünk; de legalább

tudjuk: nem éltünk egész céltalan

s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,

kit télre feltüzelnek: örökös

kételyünk írja szemeinkbe: „Első

tudás: tudni, hogy gyengék, – második:

tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”