Tallóztam

Alföldi Géza Csak a gyökér kitartson A fa névtelen gyökereinek ajánlom Kint a szőlőnkben, emlékszem rája, Deszka kunyhónk előtt állott Öregapám diófája. Ha vihar támadt, - szőlőkötözéskor, - Dörgött az ég, csattant a villám, Füstölt az úton a felpaskolt por, Ahogy végigverte a dörgő esőostor, Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem, Miként robognak a felhők az égen. Nagyapám a fát leste. Vajon elbír-e a széllel? Recsegett, ropogott öreg teste, A szél a gallyakat csomósan tépte, Hullott a zöld dió, áldott termése, Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta: De győzte a vihart öregapám konok, Törzsekopott Diófája. Csak a gyökér kitartson!... Még ma is hallom, - Motyogott nagyapám, S nem lesz baj, gyermek! Dió lehullhat, Új tavasszal terem az ág újat, Ág is kinő a letépett helyére, De ha a gyökér nem bírná tovább, A diófának, kisunokám vége! Most is vihar, szél tépi, rázza, De állja a vihart Árpád vezér Ezeréves, öreg diófája! Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek, Tapadnak a földre, hogy termés legyen Az örök magyar szőlőhegyen, Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak... ... Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának! Lehull ezer dió, millió lesz holnap, Letörhet száz ág, ezer nő helyére, S ha csupán a csonka törzs marad, Ha új tavasz zsendül, kifakad! Uram, csak Te lássad, Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon A gyökér kitartson! A gyökér kitartson!