Szergej Jeszenyin

RÁD NÉZEK, S SZÍVEM ELSZORUL

Rád nézek, s szívem elszorul:
arcod fájdalmak árva tükre.
Rezet csillantó fűz borul
fáradt-egű szeptemberünkre.

Adtad szíved mindenkinek,
jéggé hűltél, míg mást öleltél;
tested most néma és hideg,
lelkedből hűs eső szemerkél.

Már jó így is - szívem szabad,
új örömökre csap merészen;
kettőnknek semmi sem maradt,
csak reves fűzfák sárga őszben.

Én is úgy éltem, szilajon,
csöndes mosolyra én se vártam.
Porfelhős, rövid utamon
milyen sokat botolt a lábam!

Élet, te síró-nevető,
ilyen maradsz már mindörökre!
A kertünk nyirkos temető,
és mintha nyírfacsont zörögne.

Jön a tél hava, kedvesem,
suhan az élet fecskeszárnya!
Virág a télben nem terem,
tudod te, hát ne sírj utána!

RAB Zsuzsa