Székely János versei

Köszönet
........

Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.

Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.

Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.

Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.

Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál  énmiattam,
Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.

                         Válás után
                         ----------

Tudom én, kedves...
...................

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremtenek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.

Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.


Képedről, kedves...
...................

Képedről, kedves, a falon
Örökké bámul két kerek szem.
Követ ha vetkezem, ha fekszem,
Ha gond övez, ha nyugalom.

Mihelyt olyasmit forralok,
Mi fájna néked, ami bánthat,
Elfutja tükrüket a bánat,
S azonnal visszatorpanok.

Mindenki véthet már - csak én nem.
Most már örökké úgy kell élnem,
Hogy ne boruljon el szemed.

Szemed (a képen és szívemben),
Mely itt maradt, s úgy őriz engem,
Akár a lelkiismeret.


Csak téged...
.............

"Csak téged" - írtam, és - "mindig veled".
Veled vitázom és téged kívánlak
Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat,
S hunyt testemen örvénylő testedet

Idézgetem - csak érted és veled
Vagyok hatalmas és örömre képes.
Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes,
Pótolhatatlan édességedet.

Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők,
A mélyölű, kis, kecskemellű nők,
S én mégis-mégis téged ünnepellek...

De szükségből erényt faragni kár.
A tiszta tény, a sivatag-sivár
Igazság az, hogy senkinek se kellek.


Letisztítom...
..............

Letisztítom és helyére teszem
A vázát, amely asztalunkon állott.
Szereztem belé újra pár virágot:
Fogadd el őket szívesen, szívem.

Hálám ragyog a szirmukon, hiszen
Azt a levegő-tiszta, észrevétlen
Nagy boldogságot adtad egykor nékem,
Amit nem adhat többé senki sem.

S ha más virágát jobban kedveled,
S ha küldenek valóban szebbeket,
Vagy hogyha vázád végleg összetörne,

Én hordom őket akkor is, ne félj,
Oly neszetlen, ahogy leszáll az él,
S oly hasztalan, akár a temetőbe.