2010. június 18., péntek

József Attila

Csend

Riasztó, mint a fölmorajló tenger
és mint a végtelen hó, épp olyan.
Álarca mélyén bús halál rohan -
jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

remegve ejtem lelkemet elébe
a szívem hallgatom - kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét
pedig de jó, ha ver és nincsen vége

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
és jaj süppedt alattam a talaj,
de bennem még ellentállást szaval,

de fülemet betömte. - Ó, mi vár még
reám, ki immár néma, hangtalan
Fejem lehajtva megadom magam.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]

<< Főoldal