Ortutay Lívia

 Anyámnak

Szeretnék puha, simító kezekkel
Lelkedre fonni meleg szavakat,
De hozzád érni - szíved magasába
Kevés a szó, - szegény a gondolat...
Omló dallamok bársonyába vonni,
Ha tudnám drága, ezüstös hajad,
S az ifjúság sugár örömével
Borítni be minden fájdalmadat;
Gyöngyhímes rímek csendülő ezüstjét,
Ha átreszketné a te szent neved,
- Akkor is, ez is, minden kevés volna,
Hogy hozzád méltón ünnepeljelek...
Áldozatok bús töviskoszorúját,
Ha levethetnéd mindörökre már;
Ha életedből elmúlna a bánat,
E sötét szárnyú madár;
Ha megtanulnál újra úgy nevetni
Mint elszállt évek messze tűnt során,
Akkor - talán - úgy érezném, hogy végre
Térdet hajt a sors előtted anyám.
Nincs öröm, amit elégnek találnék,
Hogy feledtesse minden bánatod,
A rögös útnak sok tépő göröngyét,
Amit a lábad értem taposott...
Nincs zene, miből méltón visszazengne
A te rajongott, drága szent neved,
Vers amivel a lelkem csókolná meg
Értem dolgozó kis fehér kezed...
Nincs otthon, amit elég jónak látnék,
Elég puhának, melegnek neked,
S az élet csöndes gúnnyal méri ki
A mindig új, fájó kereszteket...
Szép boldog napok messzi halk dalát
Hozza a csend... s míg zeng felénk a múlt,

Úgy érzem minden nagyon messze van;
Minden elhullott, elszállt, kifakult,
Csak egy maradt meg örökre nekünk,
A te áldó, meleg tekinteted,
S ami örökre összeköt veled,
Kis világunk: a tiszta szeretet.