Várnai Zseni

Vénasszonyok nyara 

Talán egy kicsit magamról beszélek, 
mikor szívem e fényért lelkesül, 
végső sugára ez a nyár hevének, 
mielőtt még az alkony rám terül. 

Ez őszi nap a szőlő érlelője, 
s piruló alma issza melegét, 
e fénytől várok én is új erőre, 
magamba szívom forró delejét. 

Fáradt szívem csókjától újra éled, 
csontomig ér a gyógyító sugár, 
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet, 
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár. 

Vénasszonyok nyarának is becézik 
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz, 
mintha tündérek ujjai sodornák 
aranyszálait, ettől oly mesés. 

Kiket zord évek vad vihardúlása 
oly sokszor vert, legyen miénk a fény, 
hadd üljön meg, mint szentek glóriája 
öreg anyók fáradt ezüst fején. 

Aranypalást borítsa gyenge vállunk, 
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák, 
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk, 
ez jár nekünk. . . ugye, kis ősz anyák?!