Rónay György

BETLEHEM 2

Minden megíratott.
A próféták megmondtak mindent jóelőre.
De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel

A te szíved még mindig várt valamit.
Egy rést az örök Rendelésen,
amelyen a szeretet kiosonhat.

József már fáradt volt, ledőlt egy kapuboltba,
de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,
és zörgettél és könyörögtél
Nem magadért, hanem a Gyermekért,
hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,
ahogy a próféták megírták
Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel

Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne férne még?
Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely?
Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva fölemelte:
„Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok koldusok! Nem csárda ez!”
A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jó szaga.
S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét ilyenkor,
s a bölcs polgár vigyáz a házra.

Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett a félelemtől
Mert azokban a napokban összeíratta a népét a Császár.
Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek futkostak a hóban,
dühösen szimatoltak szűköltek mint a lelkiismeret.
Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott
az érthetetlen éjszakában.

Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag.
A küszödön megállt, hátrahőkölt a vastag trágya-bűztől,
s tanácstalanul visszanézett.

Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták szívüket,
a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést.
Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak anyja vagy,

fájás nélkül szülő; amint a nyirkos szalmára lerogytál
s öled végtelen távolából meghallottad a koldus Újszülött
didergő zokogását.