2017. július 4., kedd

Rab Zsuzsa

 Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem itt maradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem itt maradt.
Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kis utcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros, bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta - vagy mást? Valami mást?...
Valaki énhelyettem itt maradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Nem merek benézni az ablakán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése