A költészet napján

Kosáryné Réz Lola

Emlékeimnek könnyes vánkosán

Vágyom régi vasárnapok után.

Miért, hogy most már nincs olyan soha?

Egyik nap, mint a másik: bús, zajos,

Lent az utcán zörög a villamos.

… Messzi vén város. Régi ház szobája.

Kint a fenyők nehéz fehér subába’ –

Mint öreg, hűséges tót bakterek –

Állnak sorban a vén kapuk előtt.

Őrzik a házat, hegyet, temetőt.

Sétálni megy a kis cselédleány.

Csönd. Majd csengő szól. Jön édesanyám,

s vasárnapi süteményt hoz nekünk.

Eljött a messzi, holt erdőkön át,

Veti le havas, furcsa papucsát.

Sok kendőt, sált magáról leteker,

Aztán a diós tésztát osztja el,

s a szőnyegre ül le a gyerekekhez.

Ízével az otthon sütött kalácsnak

Hallgattam őket… S ünnep volt. Vasárnap.

Majd talán egyszer, édes Istenem,

Lesz még ilyen vasárnapom nekem.

Ha én megyek majd papucsban az erdőn,

fehér a hajam, csöndes a szívem,

S a vasárnapi süteményt viszem.

(1921)