2012. november 26., hétfő

Dsida Jenő

 

 Zúg az őszi szél


Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk,
de októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk,
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.
Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van!
Rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.
Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
téli álomra térünk.

2012. november 16., péntek

Reményik Sándor

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott
  
Mikor a bűntől meggyötörten 
A lelkem terheket hordozott, 
Egyszer csak könnyebb lett a terhem, 
Valaki értem imádkozott

Valaki értem imádkozott. 
Talán apám,anyám régen? 
Talán más is,aki szeret, 
Jó barátom vagy testvérem. 

Én nem tudom,de áldom Istent, 
Ki nékem megváltást hozott, 
És azt,aki értem csak 
Egyszer is imádkozott
 Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten

A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott

Valaki értem imádkozott.

Talán apám,anyám régen?
Talán más is,aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

Én nem tudom,de áldom Istent,

Ki nékem megváltást hozott,
És azt,aki értem csak
Egyszer is imádkozott

2012. november 5., hétfő

Bornemissza Endre

 Kötődések

Én nem tudom, hogy ki mihez kötődik.
Kötődésekkel van teli az élet.

Kötődések nélkül élni nem lehet.
Kötődünk egy szóhoz, egy baráthoz,
egy marasztaló, szíves kézfogáshoz,
egy udvarhoz, egy tornáchoz, egy házhoz,
egy terméskőhöz, egy öreg akáchoz.
Holdas estékhez, rekkenő nyarakhoz,
mézét csurgató szilvához, barackhoz,
egy zörgő magvú nagy csíkos almához,
meg egy hanghoz, a hang bársonyához.
„Vigyázz magadra” féltő búcsúzáshoz,
az iskolához, az ott szerzett jusshoz,
egy életen át hű barátfiúhoz,
a gyermekkorhoz, a hangos ifjúsághoz.
Kötődni sok kis kudarchoz, sikerhez,
későn jötthöz, vagy a sihederhez,
kötődni gyászhoz, könnyhöz és örömhöz,
az olajágat küldő vízözönhöz.
Hazához, múlthoz, jelenhez, jövőhöz,
a kövek közül kiperdült időhöz,
akármihez, de kötődni, kötődni,
a kötődésekbe beleszövődni,
s a titoktartó rejtőző talányhoz,
kötődni élethez, halálhoz.

2012. november 2., péntek

Aranyos Ervin

Halottaknak napján

Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz


rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol

.Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle..

2012. november 1., csütörtök

Petőfi Sándor


Szüleim halálára


Végre megtörtént a
Rég várt viszontlátás!
Nincs köszönet benne,
Nincsen istenáldás.
Láttam jó atyámat... vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
Mikor jó anyámat tettük le melléje.
Sem atyám, sem anyám
Nincs többé, nem is lesz,
Kiket szoríthatnék
Dobogó keblemhez,
Akiknek csókolnám még lábuk nyomát is,
Mert engemet szívök vérén neveltek fel,
Mert körül öveztek, mint a földet a nap
Lángoló sugári, szent szeretetökkel!
Oh atyám, oh anyám,
Miért távozátok?
Tudom, hogy áldás a
Sír nyugalma rátok,
De mi nektek áldás, az átok énnékem,
Melytűl szegény szívem csakhogy nem reped meg!
Ha így bántok velem, ti kik szerettetek,
Mit várjak azoktul, akik nem szeretnek?
Itt hagytak, elmentek,
Nem is jőnek vissza!
Omló könnyeimet
Sírjok halma issza.
Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,
Szivárogj le hideg orcáikra halkan,
Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek
Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!
De nem, de nem, inkább
Eltávozom innen,
Hogysem könnyem árja
Hozzájuk lemenjen;
Mentsen isten tőle!... édes jó szülőim
Hogyha megéreznék fiuknak keservét,
Szerető szívök a sírban sem pihenne,
Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.
Isten veletek hát...
Csak egyszer még, egyszer
Ölelkezem össze
Sírkeresztetekkel...
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját...
Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják!

Pest, 1849. május 19-20.


Bertók László

Halottak napján


Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.