2017. október 31., kedd

Meghatóan igaz.



Aranyos Ervin : Halottak napján.
Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.
Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…

2017. október 30., hétfő

Gárdonyi Géza



HA MEGHALOK.
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, - az voltam én.
Sorsomnak gyászán se könnyezetek,
s ne mondja a pap: "Ime, porba hullt!"
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.
S mikor a szónok a sirnál beszél,
és végül kiált: "Hát Isten veled!"
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

2017. október 26., csütörtök

Várnai Zseni


Anyám köténye
Anyám kötényét kötöm elémbe,
oly megkopott, színehagyott e kötény...
ebédet főzök a tűzhely mellett
állok, és sürgök, mint ő tette szegény.
Csak táplált, csak főzött, szolgálta kedvünk,
e tűzhely volt áldozó oltára néki,
 míg kicsiből nagyra serdültek, és mentek,
messze széledtek a gyermekei.
És görnyedt lett végül, oly földfelé hajló,
mint útszéli bokor, mit nem melegít
a nap heve már, s az ősz letarolta
egykoron zöldellő leveleit,
mint didergő bokor, mely reszketve várja,
hogy hulljon a hó már és befödje őt,
úgy roskadt szelíden a tél zord ölébe,
úgy érte el anyám a bús temetőt.
Foszló köténye lobog előttem,
mint gyászlobogó egy élet fölött,
fejkendőjét őrzöm, szomorú fejére
mindig csak fekete kendőt kötött,
haját kétfelé simítva hordta,
s kontyba csomózta, akár csak én,
szokásait őrzöm...az ebédet főzöm
 borongva bánatos emlékezetét.
E tűzhely lángja sütötte arcát,
e lábasok őrzik még kezenyomát...
Ő fekszik a földben...serceg a rántás
s én forgatom elárvult fakanalát...
Ő alszik már mélyen, a fazekak élnek,
 ropog a tűz, és fő az ebéd,
gőz csapja meg arcom, szemem befutja,
 s a párán keresztül látom a szemét.
Látom a szemét, mely rettegve nézett
a holnap elébe, hogy mi lesz velünk?
Ezernyi gondot dajkált a szívében,
míg sütötte, főzte eledelünk,
alázat volt az arcára írva,
csak akkor lett gőgös, hideg és kemény,
mikor a lét fölé magasztosulva
halottas ágyán elnyújtózott szegény.
Már nem félt senkitől, és senkit se féltett,
már nem volt beteg, se öreg, se szegény.
Leoldta magáról viseltes kötényét,
mint aki hűséggel kiszolgált helyén,
 és csöndesen elment, mint anyák, ha mennek,
búbánatát, gondját itthagyta nekem,
ő sérthetetlen, mint minden halottak,
nem ér el hozzá már többé semmi sem.
Anyám köténye lobog előttem,
míg végzem a munkám, és rágondolok...
A tűzhely lángja, s a fazekak gőze
homloka körül, mint fény gomolyog,
és megnől, megszépül a párában, fényben,
feje fölött ím glória ragyog...
kinyujtom karom, de nem tudom elérni...
már magukhoz emelték a csillagok.

2017. október 15., vasárnap

Várnai Zseni



Vénasszonyok nyara
Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső súgára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.
Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.
Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.
Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.
Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk. . . ugye, kis ősz anyák?!

2017. október 5., csütörtök

Szabó Magda


Sírfelirat

Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rád nézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.