2017. április 27., csütörtök

Gyóni Géza


 Május várás
Didergő szívben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal. Színig a lelkem
Kő hideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel. Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza. Márvány az ajk is,
A mézes, mérges,
De várlak, Május,
Hogy égess, égess! Csóktalan élet
Céltalan élet.
De várlak, Május,
Te csókos, téged... ...Rég kihűlt helye
Könnyes párnámon...
De várlak, Május,
- Vagy csak őt várom?

2017. április 26., szerda

Várnai Zseni


Útszéli cserje
Itt is úgy van,
mint az emberi világban!
Az egyik fa már szinte égig ér,
a másik törpe, fanyar bogyókat érlel,
s azt tartják róla, hogy
semmit sem ér.
Tűzre se jó,
mert göbecses az ága,
ő tudja jól
s szerényen meglapul
az útszélen, hol szelek vitorláznak,
de az ég napja rásüt
vigaszul.
A pillék és a méhek látogatják
mert a virága csupa, csupa
méz...
körülzsongják s egymásnak
hírül adják:
- Ez egy jó fácska,
másfelé ne nézz!
Ő meg irul-pirul nagy örömében
és kivirul,
már szebb, mint aki szép,
fanyar bogyója
sötétvörösre érik,
a darazsak is döngik jó hirét.
*
Kis törpe fácska,
te csak ragyogj a fényben,
s birkózz, mikor a jégvihar
dühöng,
mikor tölgyek és jegenyék
meghasadnak,
téged ölel és megvéd az anyaföld...
Belőle lettél,
kicsinynek születtél
szélfútta magból, mint a
végtelen
változat itt a létező világban,
mint az örök törvények szerinti
Értelem!

2017. április 11., kedd

Évforduló

Reviczky Gyula:

Imakönyvem

Aranykötésű imakönyvet 
Hagyott rám örökül anyám, 
Kis Jézus ingben, glóriában 
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt épp, a kedves ákác
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál,
És vélem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.
Írott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Éppen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyellném a könnyeket.
Az Úr imádságát ütöm fel
(Kísérőm a nehéz úton),
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.

2017. április 9., vasárnap

Rónay György




Amikor a fákat kivágták

Aznap a madarak késő estig zokogtak,
a stiglic jajgatott, rémülten verte szárnyát,
s harkálylelke sokáig kísértett még a lombnak,
amikor a fákat kivágták.
Hány évtizedbe telt, míg ilyen nagyra nőttek;
míg fölénk boltozódott terebély lombjuk áldón!
S pár óra lám elég volt, hogy elpusztítsa őket:
kivágták valamennyit egyetlen délutánon.
A tiprott harcmezőn zöld vértócsák a lombok,
a holt gigászok fölött emlékük gyásza reszket.
Jajszó nélkül állták a fejsze-sorsot,
és mind egy szálig odavesztek.
Gyérülnek erdeink, fogyatkoznak a fák.
Lesi a fejsze már a jegenye sudarát.
Hány tölggyel leszek árvább hány lombbal még kopárabb
míg egy szép napon engem is kivágnak.
Tüzelhet már a nap, nem véd meg tőle árnyék.
Lomb többé nem fedez, csak a hiánya fáj még.
De néha valami zsongást hallani éjjel:
a holt fasor beszél egy álombeli széllel.
Mint koporsón a rög, úgy csattognak a fejszék.
Döbbenten néztem a gesztenyék pusztulását.
Félig-meddig az én életemet temették,
amikor a fasort kivágták.

2017. április 3., hétfő

Tyutcsev


 Az első lombok

Rügy fakad, új levél repes!
Nézd, a sok nyírfa hogy örül:
ág és gally csipkés sokaságát
a friss lomb szellős, légies
zöld füsttel remegi körül!
Várták az arany sugarat,
tavasz és nyár virágait,
s hirtelen megelevenedtek
és az első kék ég alatt
napfényre törtek álmaik.
Óh, lakkos fényben fürdetett,
gyönyörű, első levelek!
Újra árnyat- vető fa lombja!
Ringó tömeged azt susogja,
hogy millió bár a levél,
egy sincs, mely nem hisz, nem remél!
/Ford.: Szabó Lőrinc/

Rónay György

2017. március 31., péntek

Szabó T Anna fordítása

"Ne gondolkodj túl tisztán,
se okosan, se jól.
Részletek váltanak meg,
az útvesztő pokol.
Vidítson fel a mókus,
vidítson fel a hold,
ha fánkpufók pofával
a fák fölé hajolt.
Később majd azt becsüld meg,
ha árad a meleg,
ha a szerelmed főz rád,
ha jól bánik veled.
Ne gondolkozz túl tisztán.
Senki sem jó, ha él.
Nincs olyan otthon, melyhez
nem tapad némi vér.
Sajnálom, hogy egy szörnyű
világra hoztalak,
hol gyűlöl a keresztény,
a zsidó, az arab,
a világ gyűlöl, lányom.
De én szerettelek,
mikor még meg se voltál:
elképzeltem meleg
homlokod, s megcsókoltam.
Ha nem lehetek ott,
szoríts meg lehunyt szemmel:
hiába nem vagyok,
ott leszek veled, lányom.
Benned leszek jelen.
Önzésemért bocsáss meg,
édesem, gyermekem.
Bárhol vagy, megcsókollak.
Remélem, hogy szeretsz
élni; s ha vad idő jön,
a szó, a kés ha metsz,
remélem, borzongat még
az öröm, hogy „vagyok!” –
tarol a halál, mégis,
hátha nem átkozod
anyád, mert él és éltet –
hisz folytatni muszáj.
Szorítsd, szorítsd az öklöd,
míg körmöd beleváj."
(Clare Pollard: Majdani lányomhoz. 

Radnóti Miklós

Sem emlék sem varázslat
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, 
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyű léptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevés szavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

2017. március 28., kedd

Puskin

Alekszandr Puskin: Az élet szekerén
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
„Hajts,” – kiáltjuk – „az istenit!”
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
„Lassan!” – kiáltjuk – „hé, vigyázz!”
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.
Szabó Lőrinc fordítása

2017. március 26., vasárnap

Juhász Gyula

 Imádság a gyűlölködőkért

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
És hogy fölöttünk csak az Úr ítélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsátást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

2017. március 24., péntek

Ágh István

 Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb.
Ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe.
Ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak.
Ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak.
Könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.

2017. március 18., szombat

tallóztam

Sárközy György:
Esőcseppek
Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm és szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.
Néhanapján egy kéz értem kinyúl,
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s új életet kezd, ki fölém hajolt.
Gomolygó századok fojtó ködöt
lehelnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a fény felé
és lássátok meg rejtett vízjelét!
Holtan is élek, míg irgalma tart
a papírosnak s míg a fölkavart
korok örvénye majdan elnyeli
min szólt a dal, az ősi nyelvet is.
Mint lehelet a hideg ablakon,
úgy sorvad el emlékem egy napon
s mint a porszem, mely sivatagba hull,
az időbe veszek nyomtalanul.

2017. március 13., hétfő

Ortutay Lívia

 Anyámnak
Szeretnék puha, simító kezekkel
Lelkedre fonni meleg szavakat,
De hozzád érni - szíved magasába
Kevés a szó, - szegény a gondolat...
Omló dallamok bársonyába vonni,
Ha tudnám drága, ezüstös hajad,
S az ifjúság sugár örömével
Borítni be minden fájdalmadat;
Gyöngyhímes rímek csendülő ezüstjét,
Ha átreszketné a te szent neved,
- Akkor is, ez is, minden kevés volna,
Hogy hozzád méltón ünnepeljelek...
Áldozatok bús töviskoszorúját,
Ha levethetnéd mindörökre már;
Ha életedből elmúlna a bánat,
E sötét szárnyú madár;
Ha megtanulnál újra úgy nevetni
Mint elszállt évek messze tűnt során,
Akkor - talán - úgy érezném, hogy végre
Térdet hajt a sors előtted anyám.
Nincs öröm, amit elégnek találnék,
Hogy feledtesse minden bánatod,
A rögös útnak sok tépő göröngyét,
Amit a lábad értem taposott...
Nincs zene, miből méltón visszazengne
A te rajongott, drága szent neved,
Vers amivel a lelkem csókolná meg
Értem dolgozó kis fehér kezed...
Nincs otthon, amit elég jónak látnék,
Elég puhának, melegnek neked,
S az élet csöndes gúnnyal méri ki
A mindig új, fájó kereszteket...
Szép boldog napok messzi halk dalát
Hozza a csend... s míg zeng felénk a múlt,
Úgy érzem minden nagyon messze van;
Minden elhullott, elszállt, kifakult,
Csak egy maradt meg örökre nekünk,
A te áldó, meleg tekinteted,
S ami örökre összeköt veled,
Kis világunk: a tiszta szeretet.

Heltai Jenő


SZABADSÁG
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jó testvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.