2010. június 19., szombat

Dsida


Töredék .....


Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanúgy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törődnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.


Dsida Jenő : Édesanyám keze



A legáldottabb kéz a földön,
A te kezed jó Anyám
Rettentő semmi mélyén álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
S a fényes földre helyezett.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld.
Hányszor csordult a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa szeretet. -
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!
Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre taníott,
Felmutatott a csillagokra,
Ugy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Lábam alól, ha néha néha
El is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod a vétek szörnyű rút! -
Ne hidd Anyám, ne hidd, hogy
Egykor feledni bírnám ezeket!.
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Oh, hogy így drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! -
Add ide, - csak egy pillanata, -
Hadd csókolom meg kezedet!

2010. június 18., péntek

József Attila

Csend

Riasztó, mint a fölmorajló tenger
és mint a végtelen hó, épp olyan.
Álarca mélyén bús halál rohan -
jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

remegve ejtem lelkemet elébe
a szívem hallgatom - kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét
pedig de jó, ha ver és nincsen vége

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
és jaj süppedt alattam a talaj,
de bennem még ellentállást szaval,

de fülemet betömte. - Ó, mi vár még
reám, ki immár néma, hangtalan
Fejem lehajtva megadom magam.

2010. június 15., kedd

Arany


A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
"Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom' ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...

De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat,
- Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -

A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
"Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!"

A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

1877

Szabó Lőrinc






Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

2010. június 13., vasárnap

Radnóti


Alszik a pergő búzaszemekben a nyár... .

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár;
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Szabó Lőrinc


Nyár

Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!

hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egy helyben kavarog.

Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.

föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,

függőlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága

túlvilágban szikráznak a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora

vagy az se emel!...Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod?...Tovatűntek...
Magukkal vitték a szemünket!