2012. június 13., szerda

Jánosházy György






ESŐ

Jánosházy György
Eső


Áldás volt egykor nyáron az eső,
úgy pattogott a cseppje, mint a labda,
a poros járda megújult alatta,
ujjongva nyelte a csatornacső,


és felüdült a természet s a lélek,
széttárt szirmokkal itta a virág,
vigadtak benne purdék és csirák,
friss színt öltött a test, az arc, az élet.


Most bibliai rémség lett belőle,
mintha az ég zuhogna le a földre,
tengerré vált folyók iszonyu árja


zúdul vadul városra és mezőre,
embert és házat, mindent elsöpörve –
s valahol titkon épül már a Bárka.


HIDEG A HÁZ

Jánosházy György
Hideg a ház


Oly idegen a világ nélküled:
a csillagokban keresem szemed,
e két rejtelmesen izzó szenet,
s agyam mélyén felrí a rémület,


mert nyomasztók az éjek, nappalok,
a nyár vad ragyogása és ledér


heve egy mosolyoddal fel nem ér,
lelkemben is kihűlnek a dalok,


mint tested égő melege a széken,
leheleted emléke a szobában,
papucsaid, mik szanaszét hevernek:


a ház hideg és puszta, árva; szégyen:
ebben a forró afrikai nyárban
magányos vacsorám közben didergek.