Illyés Gyula: Az Éden
elvesztése
Lírai oratórium
46.
Ősidők óta kísértette az emberi hiedelmet, hogy nem egy isten van, hanem kettő.
Egy jó és egy rossz, és azok viadala dönti el a világ dolgát, de aszerint, hogy
mi melyikük táborába állunk.
Istenek nem élnek, de a táborok állnak, s a küzdelem egyre keserűbb, s a
legnagyobbak is azt mondják, döntőre kerülhet.
Mégpedig épp a rossz felé most.
És mi fordíthatunk rajta? Mi, méhek a sasok csatáján?
Te egyszerű baka, nem lőhetsz oda, ahol az ellenség vezérkara fészkel;
tüzérségével sem versenyezhetsz. De nem igaz, hogy nem te voltál, egyszerű
gyalogos, a legfontosabb mindenkor minden hadjáratban. Az vagy ma is. Mi volt
épp a legutolsó háború tapasztalata? Hogy mindenki, mindenki, de mindenki
hadviselő.
Hogy tehát nem harcolhatunk – ez megint a gyávaság szava. Hogy harcunk úgyis
hasztalan – ez meg a kibúvás szava; az emeletes gyávaságé.
Kettőt sem kell lépnünk, két lépcsőt sem, s az a rossz, az ős ellenség ott van.
Hogy legyűrjük. Hogy emelkedjünk.
Ahol egy hibát megszüntetünk, az egy lépcsőfok.
Ahol egy jajt elnémítunk, egy lépcsőfok.
Ahol egy ártalmas, hazug hangot leintünk, egy lépcsőfok.
Ahol egy tévedésünket beismerjük, két lépcsőfok.
Ahol egy hatalmaskodót, bár istállóban, rendreintünk, egy lépcsőfok.
Ahol rendreintést fegyelmezetten elfogadunk, öt lépcsőfok.
Ahol rendreintés nélkül tesszük a jó rendet, tíz lépcsőfok.
Ahol egy éhes szájat megcsitítunk, az is nagy lépcsőfok.
A borjú, a kis malac szája megcsitítása is lépcsőfok. De még a virágé, a búzáé,
a gépé is. Egy rété.
Egy csecsemőt kézbe venni, anyjának szépet mondani, leánynak udvarolni, fiúnak
visszabiccenteni, minden, ami a világnak valahol örömet ad, a csók, ami addig
nem volt, a gyermek, aki most lett, lépcsőfok mind, mind fölfelé.
Igen, innen is torkon érhetjük a rosszat. Ráuszíthatjuk a jót.
Üthetjük, ránthatjuk, gáncsolhatjuk, taposhatjuk a jobbal. És a még jobbal.
Fölérhetünk hát mégis azokba a szikla-fészkekbe, hol ükanyáink sárkányt
gyanítottak? De ahol ma sárkánynál is iszonyúbb erő lakik?
Fölérhetünk.
Így?
Vagy úgy!
Apránként?
Vagy még aprózottabban. De akár nagyolva is.
S egészen fölérhetünk?
Egészen.
Mikorra?
Azt nem tudom.
Nem? A legfontosabbat?
A legfontosabbat, azt tudom.
Micsodát?
Hogy mikor indulhatunk. S honnan.
Mikor?
Helyből. Azonnal.
Innen?
Ti csakis innen.
Mi? Hogyan?
Ezeken a lépcsőfokokon. Ha
elmosolyodtok a tanácson, az is egy lépcsőfok. Ha elgondolkodtok rajta, két
lépcsőfok. Ha hazamenve innen, csak egy szó – egy szépen és okosan,
előrelátással és szeretettel kimondott – emberi szó erejéig valóságra váltjátok
– húsz lépcsőfok.
De fő, hogy jókedvűen. Nemcsak tiszta ésszel és szívvel, hanem mosolygó tiszta
arccal is. A halál a legerősebb ellenségének a vidámságot érzi.
Ezt a vérebet egy riasztja meg: ha szemébe nevetsz.
