2013. június 27., csütörtök

Ady Endre

Hazamegyek a falumba

Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben


Városi bujdosóra.

Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.

Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.

Mintha pendelyben látna ujra
S nem elnyűve és megsárgulva,
Látom, hogy mosolyog rám.

Majd szól: "Én gyermekem, pihenj el,
Békülj meg az én ős szivemmel
S borulj erős vállamra."

Csicsítgat, csittít, csókol, altat
S szent, békés, falusi hatalmak
Ülnek majd a szivemre.

S mint kit az édesanyja vert meg,
Kisírt, szegény, elfáradt gyermek,
Úgy alszom el örökre.

2013. június 24., hétfő

Illyés Gyula

Illyés Gyula: Az Éden elvesztése
Lírai oratórium



46.

Ősidők óta kísértette az emberi hiedelmet, hogy nem egy isten van, hanem kettő. Egy jó és egy rossz, és azok viadala dönti el a világ dolgát, de aszerint, hogy mi melyikük táborába állunk.

Istenek nem élnek, de a táborok állnak, s a küzdelem egyre keserűbb, s a legnagyobbak is azt mondják, döntőre kerülhet.

Mégpedig épp a rossz felé most.

És mi fordíthatunk rajta? Mi, méhek a sasok csatáján?

Te egyszerű baka, nem lőhetsz oda, ahol az ellenség vezérkara fészkel; tüzérségével sem versenyezhetsz. De nem igaz, hogy nem te voltál, egyszerű gyalogos, a legfontosabb mindenkor minden hadjáratban. Az vagy ma is. Mi volt épp a legutolsó háború tapasztalata? Hogy mindenki, mindenki, de mindenki hadviselő.

Hogy tehát nem harcolhatunk – ez megint a gyávaság szava. Hogy harcunk úgyis hasztalan – ez meg a kibúvás szava; az emeletes gyávaságé.

Kettőt sem kell lépnünk, két lépcsőt sem, s az a rossz, az ős ellenség ott van.

Hogy legyűrjük. Hogy emelkedjünk.

Ahol egy hibát megszüntetünk, az egy lépcsőfok.

Ahol egy jajt elnémítunk, egy lépcsőfok.

Ahol egy ártalmas, hazug hangot leintünk, egy lépcsőfok.

Ahol egy tévedésünket beismerjük, két lépcsőfok.

Ahol egy hatalmaskodót, bár istállóban, rendreintünk, egy lépcsőfok.

Ahol rendreintést fegyelmezetten elfogadunk, öt lépcsőfok.

Ahol rendreintés nélkül tesszük a jó rendet, tíz lépcsőfok.

Ahol egy éhes szájat megcsitítunk, az is nagy lépcsőfok.

A borjú, a kis malac szája megcsitítása is lépcsőfok. De még a virágé, a búzáé, a gépé is. Egy rété.

Egy csecsemőt kézbe venni, anyjának szépet mondani, leánynak udvarolni, fiúnak visszabiccenteni, minden, ami a világnak valahol örömet ad, a csók, ami addig nem volt, a gyermek, aki most lett, lépcsőfok mind, mind fölfelé.

Igen, innen is torkon érhetjük a rosszat. Ráuszíthatjuk a jót.

Üthetjük, ránthatjuk, gáncsolhatjuk, taposhatjuk a jobbal. És a még jobbal.

Fölérhetünk hát mégis azokba a szikla-fészkekbe, hol ükanyáink sárkányt gyanítottak? De ahol ma sárkánynál is iszonyúbb erő lakik?
 


Fölérhetünk.
Így?
Vagy úgy!
Apránként?
Vagy még aprózottabban. De akár nagyolva is.
S egészen fölérhetünk?
Egészen.
Mikorra?
Azt nem tudom.
Nem? A legfontosabbat?
A legfontosabbat, azt tudom.
Micsodát?
Hogy mikor indulhatunk. S honnan.
Mikor?
Helyből. Azonnal.
Innen?
Ti csakis innen.
Mi? Hogyan?

Ezeken a lépcsőfokokon. Ha elmosolyodtok a tanácson, az is egy lépcsőfok. Ha elgondolkodtok rajta, két lépcsőfok. Ha hazamenve innen, csak egy szó – egy szépen és okosan, előrelátással és szeretettel kimondott – emberi szó erejéig valóságra váltjátok – húsz lépcsőfok.

De fő, hogy jókedvűen. Nemcsak tiszta ésszel és szívvel, hanem mosolygó tiszta arccal is. A halál a legerősebb ellenségének a vidámságot érzi.

Ezt a vérebet egy riasztja meg: ha szemébe nevetsz.

2013. június 16., vasárnap

Kormányos Sándor


Nyári reggel



Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Áprily Lajos

 

 

 Fellegek játéka


Esendő voltam és beteg,
és szálltak fenn a fellegek.

Vándoroltak a kék úton,
gondolkoztam játékukon,

s szóltam: Ha én itt elveszek,
felhők között felleg leszek.

Gyöngyház- és rózsaszín hajó,
magas szelekben suhanó.

Megszólítasz: Ne szállj - maradj -
súlyos voltál, most könnyü vagy...

De én nem szállok már alább,
csak lebegek némán tovább.

Oszladozom, foszladozom,
haloványabbra változom.

Árnyékolom a kék eget
és te csak nézel engemet,

s én meg foglak tanítani,
hogyan kell szertefoszlani.

2013. június 9., vasárnap

Juhász Gyula


 

   TESTAMENTUM


Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendő emberek!

Ha emlékeztek, mit daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.

 


Én botorkáltam, s botlottam sokat,

De nem szűntem dúdolni dalomat.

Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor félúton.

Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtől szemem

Sokáig a fölpirkadó napot:
De ti ezen ne csodálkozzatok!

Ha én a gyöngyvirágos hant alatt
Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,

Kívánom és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom:

Hogy meg ne értse többé senki sem,
Miért vérzett el lassan a szívem,

Miért volt nékem fájó, ami szép,
S a fiatalság tavaszi izét

Miért érezte fanyarnak a szám,
S az asztal végén, vidám lakomán

Mért sírtam én, mint az elátkozott:
Ne értsétek meg azt, ti boldogok!

Szepes Mária



 Mást nem tehetsz
Csak remélj, csöndben és türelmesen
Reméld, hogy egyszer vége lesz
Reméld, hogy egyszer megértenek
S hogy megérted egyszer, akit szeretsz
Reméld, mert mást úgysem tehetsz!

És hidd, mikor a szemébe nézel,
Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,
Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent
Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat
Hidd, mert mást úgysem tehetsz!

És ne nézz körül és ne nézz magadba
Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel
Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit
S azt is megbánod majd, hogy létezel
Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed
Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!

De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen
Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,
Üres kezeddel a levegőt markolod
S vak álomvilágod romjaiba dől
Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget
Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!


 

2013. június 2., vasárnap

Természetvarázs

Sanzsan
Pipacsmező

Egyesül az ég a földdel, 
összeér a kék a zölddel, 
álom ül a láthatáron; 
Isten abroszát a nyáron 
hímezgetik szelíd árnyak: 
piros szirmok, pilleszárnyak. 
Rohangál a szél a réten 
- mint csikó fű tengerében - 
létezése mámorában 
hempereg a napsugárban. 
A tekintet örvend, szabad, 
ha a messzeségbe szalad. 
És az ember bódultan áll; 
keresne szót, de nem talál - 
csak érzi: szívét színező 
varázs e táj... Pipacsmező. 
Lelke megfürdik a szépben, 
mint egykor tündérmesékben; 
vállára száll a kék madár, 
körülötte ezer bogár... 
Egyszerű titkuk csak annyi, 
hogy "élni - és élni hagyni".
Sanzsan
Pipacsmező

Egyesül az ég a földdel,
összeér a kék a zölddel,
álom ül a láthatáron;
Isten abroszát a nyáron
hímezgetik szelíd árnyak:
piros szirmok, pilleszárnyak.
Rohangál a szél a réten
- mint csikó fű tengerében -
létezése mámorában
hempereg a napsugárban.
A tekintet örvend, szabad,
ha a messzeségbe szalad.
És az ember bódultan áll;
keresne szót, de nem talál -
csak érzi: szívét színező
varázs e táj... Pipacsmező.
Lelke megfürdik a szépben,
mint egykor tündérmesékben;
vállára száll a kék madár,
körülötte ezer bogár...
Egyszerű titkuk csak annyi,
hogy "élni - és élni hagyni".