2012. december 25., kedd

Ady Endre

 

 

 

Karácsony


Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.



Kosztolányi Dezső: Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

2012. december 22., szombat

Csukás István

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!
Forrás: http://www.neumann-haz.hu

2012. december 14., péntek

Tollal.hu

Answer: Téli Mátra

Akár hárfa, úgy zenél...

Esik... Esik, lassan mindent beterít,
fehérré lesz a világ,
s a sáros föld becsukja szemit.

 Gyapjas, lágy pelyhek hullnak,
 tölgyfák mind menyasszonyok,
 beöltözve álmodják a nyármúltat.

  Boholyvattás ágaik intenek,
  a tarló iramló szele
  fényes, beszédes varjúkat billeget.

   Amott, hol a tisztás véget ér,
   akár hárfa, úgy zenél
   a kopasszá elárvult, reszkető kökény.

    Tengernyi fehérség, mint paplan,
    elfed, takar,
    decembert szitál a felhő halkan.

     Két ember, éltes férfi s a nő,
     hóembert formál,
     arcukra barázdát festett az idő.

      Nevetnek, hajuk csupa dér,
      de lelkükben tavasz,
      boldogok, ha kezük olykor összeér.

       Lehalkul az élet, nincs nesz
       csak elhaló kacagás,
       minden mi látszik, csillogó kincs lesz.

        Esik... Esik, körül csupa hó,
        beteríti őket is
        a méltósággal hulló, ezüst takaró.

2012. december 4., kedd

Nadányi Zoltán

 

A két szemed szeretett legtovább


                                                      A két szemed szeretett legtovább
                                                      Be furcsa szerelem.
                                                      A szád már néma volt, de a szemed,
                                                      Az még beszélt velem.
 

A kezed már hideg volt, jéghideg,
Nem is adtál kezet,
De a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré

Hideg testőrökül,
De a szemed még rám leselkedett
A zord lándzsák mögül.

Ellebegtél és csak a hegyes

Lándzsák maradtak ott,
De a szemed még egyszer visszanézett,
És mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,

Még mostan is szeret,
Még éjszakánként zöldes csillaga
Kigyúl ágyam felett.

2012. november 26., hétfő

Dsida Jenő

 

 Zúg az őszi szél


Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk,
de októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk,
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.
Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van!
Rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.
Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
téli álomra térünk.

2012. november 16., péntek

Reményik Sándor

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott
  
Mikor a bűntől meggyötörten 
A lelkem terheket hordozott, 
Egyszer csak könnyebb lett a terhem, 
Valaki értem imádkozott

Valaki értem imádkozott. 
Talán apám,anyám régen? 
Talán más is,aki szeret, 
Jó barátom vagy testvérem. 

Én nem tudom,de áldom Istent, 
Ki nékem megváltást hozott, 
És azt,aki értem csak 
Egyszer is imádkozott
 Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten

A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott

Valaki értem imádkozott.

Talán apám,anyám régen?
Talán más is,aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

Én nem tudom,de áldom Istent,

Ki nékem megváltást hozott,
És azt,aki értem csak
Egyszer is imádkozott

2012. november 5., hétfő

Bornemissza Endre


 Kötődések

Én nem tudom, hogy ki mihez kötődik.
Kötődésekkel van teli az élet.

Kötődések nélkül élni nem lehet.
Kötődünk egy szóhoz, egy baráthoz,
egy marasztaló, szíves kézfogáshoz,
egy udvarhoz, egy tornáchoz, egy házhoz,
egy terméskőhöz, egy öreg akáchoz.
Holdas estékhez, rekkenő nyarakhoz,
mézét csurgató szilvához, barackhoz,
egy zörgő magvú nagy csíkos almához,
meg egy hanghoz, a hang bársonyához.
„Vigyázz magadra” féltő búcsúzáshoz,
az iskolához, az ott szerzett jusshoz,
egy életen át hű barátfiúhoz,
a gyermekkorhoz, a hangos ifjúsághoz.
Kötődni sok kis kudarchoz, sikerhez,
későn jötthöz, vagy a sihederhez,
kötődni gyászhoz, könnyhöz és örömhöz,
az olajágat küldő vízözönhöz.
Hazához, múlthoz, jelenhez, jövőhöz,
a kövek közül kiperdült időhöz,
akármihez, de kötődni, kötődni,
a kötődésekbe beleszövődni,
s a titoktartó rejtőző talányhoz,
kötődni élethez, halálhoz.

2012. november 2., péntek

Aranyos Ervin

Halottaknak napján

Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz


rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol

.Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle..

2012. november 1., csütörtök

Petőfi Sándor


Szüleim halálára


Végre megtörtént a
Rég várt viszontlátás!
Nincs köszönet benne,
Nincsen istenáldás.
Láttam jó atyámat... vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
Mikor jó anyámat tettük le melléje.
Sem atyám, sem anyám
Nincs többé, nem is lesz,
Kiket szoríthatnék
Dobogó keblemhez,
Akiknek csókolnám még lábuk nyomát is,
Mert engemet szívök vérén neveltek fel,
Mert körül öveztek, mint a földet a nap
Lángoló sugári, szent szeretetökkel!
Oh atyám, oh anyám,
Miért távozátok?
Tudom, hogy áldás a
Sír nyugalma rátok,
De mi nektek áldás, az átok énnékem,
Melytűl szegény szívem csakhogy nem reped meg!
Ha így bántok velem, ti kik szerettetek,
Mit várjak azoktul, akik nem szeretnek?
Itt hagytak, elmentek,
Nem is jőnek vissza!
Omló könnyeimet
Sírjok halma issza.
Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,
Szivárogj le hideg orcáikra halkan,
Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek
Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!
De nem, de nem, inkább
Eltávozom innen,
Hogysem könnyem árja
Hozzájuk lemenjen;
Mentsen isten tőle!... édes jó szülőim
Hogyha megéreznék fiuknak keservét,
Szerető szívök a sírban sem pihenne,
Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.
Isten veletek hát...
Csak egyszer még, egyszer
Ölelkezem össze
Sírkeresztetekkel...
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját...
Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják!

Pest, 1849. május 19-20.


Bertók László

Halottak napján


Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.

2012. október 25., csütörtök

dr. Ranschburg Jenő

Halálfélelem

Anyu, csak én vagyok, de meg ne rémülj!
Matatnak rajtad hideg ujjak.
Olyan sötét van. Érzed? Úgy didergek,
Megengeded, hogy idebújjak?
Hamar takarj be! Végre, jó meleg van!

Ígérem, szépen csendbe' fekszem,
Szoríts magadhoz. Így ni!-hogy ne féljek,

S talán belül is felmelegszem."

Anyu tudom, hisz mesélted akkor,
nem él örökké senki se -
A nagyapám is fenn van már a mennyben,
szólt érte múltkor szentmise.
Felelj nekem, ha meg kell halni végül,
terád is vár a – szóval érted -
Ülünk megint a templomunkban este,
s imádkozunk apával – érted?

S ha meghal ő is? És ha Csilla is majd?
A kiskutyám se menekül?
Félek nagyon: mindenki meghal egyszer….
s én itt maradok egyedül!

2012. szeptember 30., vasárnap

Tóth Árpád

Őszi kérdés 

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, 
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, 
S nagy lassú szekerek ballagnak haza, messze, 
S róluk a szénaillat meghalni visszatér? 

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, 
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér, 
S hogy édes életednek újra egy éve veszve, 
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér? 

S ültél-e elfáradva kemény útmenti kőre, 
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe, 
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva! 

S eszméltél-e félárván az éji hidegen, 
Mikor a késő szellő, mint kósza idegen 
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?

2012. szeptember 23., vasárnap

Heltai Jenő

KÉRDŐÍV  /sógornőm emlékére/

Mikor elnémul megkínzott szíved,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni -- mert felelni kell! --
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?

2012. szeptember 21., péntek

Várnai Zseni

Vénasszonyok nyara 

Talán egy kicsit magamról beszélek, 
mikor szívem e fényért lelkesül, 
végső sugára ez a nyár hevének, 
mielőtt még az alkony rám terül. 

Ez őszi nap a szőlő érlelője, 
s piruló alma issza melegét, 
e fénytől várok én is új erőre, 
magamba szívom forró delejét. 

Fáradt szívem csókjától újra éled, 
csontomig ér a gyógyító sugár, 
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet, 
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár. 

Vénasszonyok nyarának is becézik 
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz, 
mintha tündérek ujjai sodornák 
aranyszálait, ettől oly mesés. 

Kiket zord évek vad vihardúlása 
oly sokszor vert, legyen miénk a fény, 
hadd üljön meg, mint szentek glóriája 
öreg anyók fáradt ezüst fején. 

Aranypalást borítsa gyenge vállunk, 
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák, 
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk, 
ez jár nekünk. . . ugye, kis ősz anyák?!

2012. szeptember 20., csütörtök

Hangtár: Sík Sándor: A keresztút

2012. szeptember 17., hétfő

Sík Sándor




Nyár végi reggel


Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.

Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,

Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.

Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.





2012. augusztus 31., péntek

Turmezei Erzsébet

Hiába vár

.
Megint hazaindulok nemsokára
Nagy néma csend borult a kis szobára
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt
Nincs már ott aki eddig hazavárt.
.
Békülten mondom: elköltözött
Nem lakik többé az élők között
Óh hogy várt mindig
milyen nehezen szorongva leste
mikor érkezem
S amikor egyszer csak elébe léptem
Úgy felragyogott az a kedves két szem!
.
Pedig szolgálatom hívó szavára
Én olyan gyakran hagytam őt magára
És neki fájt minden búcsúvétel
Körültipegett anyai féltéssel.
.
Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért, csendesen ült mellettem.
S belesűrítve minden féltő gondot
Néhány búcsúzó szóval annyit mondott:
Vigyázz magadra gyermekem!
.
Azután egyszer Ő is útra kelt...
Végső tekintetével átölelt és indult
hangtalanul, csendesen...
.
Elment! Elment! Hiába keresem
Ő utazott el - ismételgetem.
Tudta hogy örök hajlék hívja fenn
És most előrement és hazavár
Csak egy kevés idő van hátra már!
.
S ha véget érnek próbák, földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott hol nem választ el soha semmi
És soha többé nem kell búcsút venni.
.
Kicsiny szobánk most csendesen fogad
De csendje is tud drága titkokat
Hogy vár mint eddig: hogyne várna rám!
Hazavár most is az Édesanyám."

2012. augusztus 25., szombat

Csak egy pillanat volt



Csak egy pillanat volt,
hogy a szív leblokkolt.
A karmazsin színű erek,
gyors áramlása megszűnt,
s a létezés mámora elszállt.
A szemek dermedten révültek,
vesztek el a messzeség homályában.
A test megadóan pihent az öröklétben.
S a lélek csodálkozva nézte üres porhüvelyét. /Lyza/

2012. július 27., péntek

Dsida Jenő



MENNI KELLENE HÁZRÓL HÁZRA

Nem így kellene hüvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó.Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat,porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé,
és rekedt hangon, félig sírva
kiabálni minden ablak alatt
"Szakadt lelket foltozni, foltozni!
Tört szíveket drótozni, drótozni"

2012. június 13., szerda

Jánosházy György






ESŐ

Jánosházy György
Eső


Áldás volt egykor nyáron az eső,
úgy pattogott a cseppje, mint a labda,
a poros járda megújult alatta,
ujjongva nyelte a csatornacső,


és felüdült a természet s a lélek,
széttárt szirmokkal itta a virág,
vigadtak benne purdék és csirák,
friss színt öltött a test, az arc, az élet.


Most bibliai rémség lett belőle,
mintha az ég zuhogna le a földre,
tengerré vált folyók iszonyu árja


zúdul vadul városra és mezőre,
embert és házat, mindent elsöpörve –
s valahol titkon épül már a Bárka.


HIDEG A HÁZ

Jánosházy György
Hideg a ház


Oly idegen a világ nélküled:
a csillagokban keresem szemed,
e két rejtelmesen izzó szenet,
s agyam mélyén felrí a rémület,


mert nyomasztók az éjek, nappalok,
a nyár vad ragyogása és ledér


heve egy mosolyoddal fel nem ér,
lelkemben is kihűlnek a dalok,


mint tested égő melege a széken,
leheleted emléke a szobában,
papucsaid, mik szanaszét hevernek:


a ház hideg és puszta, árva; szégyen:
ebben a forró afrikai nyárban
magányos vacsorám közben didergek.