Tallóztam

A magánynak is megvan a varázsa,
bár nem lehetsz már itt velem,
a Tél beköszöntött szépen, csendesen,
megtaláltam újra ceruzámat, tollamat
kint hull a hó - szent parancsolat
dajkál bennem valami régi-új gyermeket,
bár nem lehetsz még itt velem,
a pelyhek hullanak csendesen,
éteri békét árasztva, magányomat fehérre festve,
a lélek mondandóját tisztára seperve...
bár nem lehetsz már itt velem,
sosem volt magányos Karácsony közeleg,
s nálam már minden este égnek a gyertyák,
nem Érted csak, nem magamért, Mindenkiért,
és hiszem a magány megtisztít,
csak az ablakon át csodálom a hatalmas pelyheket,
igazi Béke van itt most benn hiszed, vagy sem,
bár nem lehetsz még itt velem,
most értem a szerzetest, a remetét,
önmarcangolást feloldó Szent zenét...
nincs rohanó világ, nincsenek parancsok, félelmek,
valami tiszta Szent Ünnep közeleg...
bár nem lehetsz még itt velem.

Pajor Roland

2012. XII. 04.

Szabó Lőrinc

ENYÉM VOLT S MÉGSE ENYÉM MA

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túl sok és túl kevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Szép versek oldalról

B. Radó Lili: Ne mondd...

Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd...
Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

"Úgy is" semmi sem sikerül!
Ha minden "mindegy", célt nem érsz -
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész...

De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont...
Az "úgy sem" az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen...
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz - higgy nekem! -
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

Tallóztam

Moretti Gemma:
Másként

Sok mindent másként kellett volna,
bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni.
Nem csak rohanni, hanem meg-megállni,
azt, ami szép, körülcsodálni.

Nem szégyellni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek.
Jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napokon is hinni a szerelmet.
Többet gondolni arra , mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.

Élhettem volna így is én,
újra kezdeni nincs remény.
De amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.

Szép versek oldalról

Magyari Lajos : Van olyan föld

Van olyan föld, kinek fiává lenni
nem kényszer, de jó, de kell.
Van olyan föld, mely értelmünknek
nem himnuszt - parancsot énekel.

Van olyan föld, egy keserű-édes,
kit megtagadhat bár az ostoba,
egy föld, aki édesanyánk lett,
életet adó, sosem mostoha.

Van olyan föld, mely parancs-osztó
szükségek máglyás századain át
élni tanította elporló eleinket
megtartani itt - portát és hazát.

Van olyan föld, kibe boldogan
megtérnek futók és számkivetettek,
a Házsongárdba vagy csere fák alá
de itt is, ott is - történelemnek.

Van olyan föld, melyen fölszikrázhat
lelkünknek lelke, legszebb lényegünk,
egy föld, hol eltűnik félelem, alázat,
hol nem csak születünk s temetkezünk.

Van olyan föld, mely vélt gyengeségünk
értőn-bocsátón majd mind fölissza.
Van olyan föld, mely jövőnket bízva
fogadni gyermekeinket is megtanítja.♥

Reményik Sándor

Kimondhatatlan

Borong, borong a mélyben valami,
A versem nem bírja kivallani.

Kísér, kísér tűnt tündér-hangulat:
Anyámmal - a gesztenyefák alatt

Jártunk, a Fellegváron - mély avar -
Ó, mennyi fényes gesztenyét takar.

Egy halvány asszony és egy kisgyerek,
És őszi fák közt zord épületek.

Katona-házak. S messzebb, gondolom:
A rettentő puskaporos-torony.

De nincsen robbanás, csak zizzenés,
Halk hervadás, aranypermetezés.

E hangulattal mit is akarok?
Alig melegít és alig ragyog.

Talán csak járnék künn az avaron,
A régi gesztenyéket akarom.

Hogy hídról hintsem a Szamosba mind,
S lássam, a hullámokon hogy kering.

Lássam, hogy viszi a víz lefelé,
A Tisza felé, a tenger felé.

Talán nem is akarok semmi mást
Csak egy múltból jövő simogatást.

Csak kapcsolódni holt Anyám kezével
És játszani a fényes gesztenyékkel.
1934 október 23

A Szép versek oldalról

 BÚCSÚ
Egy avarszálat letépek
Az ősz meghalt hidd el nekem
Nem látsz e földön s én se téged
Avarfüvek illatos évek
S hidd el hogy várlak szüntelen
(Baranyi Ferenc) 

Várnai Zseni

ANYÁM AZ ŐSZBEN

Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbe veszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

tallóztam

Havas Gyula: Sírvers

Szép hajnaloknak s alkonyoknak csendjét
lelkemben illatozza még az emlék,
sírtam, nevettem és szerettem nemrég,
e drága földön nyughatatlan vendég.
De rég volt, szent ég!

Most egyedül vagyok búsan, egészen,
nincs viharban és nincs derűben részem,
a létet és a véget én nem érzem,
de nem veszett el egy atomnyi részem,
élek: enyészem.

A két karomból két sudár fa éled,
a homlokom majd városokat éget,
szívemből forrást érlelnek az évek,
szemem tűrkisszé, szám rubinná réved.
Ó, örök élet!

És csontomból finom papír lesz majdan
s egy epedő szűz levelet ír rajtam
és felnéz s elnéz messze, sóhajt halkan
és nem tudja, hogy éltem, éltem hajdan
és csókoltak és csókolt ajkam
és hogy meghaltam.

A "Szép versek" oldalról

Apollon Majkov:
A FECSKÉK.

Mindennap pusztább lesz a kertem,
Harasztja vész és lombja hull,
A virág is itt-ott virít még,
Kinézve a bokrok alul.

Elbúsulok: búsítja szívem
A halványuló őszi nap,
A tücsök rezgő czirpelése,
Sárgult levél a nyír alatt.

Felnézek az eresz alá, - ott
Látom: a fészek puszta már,
Nem csicsereg a fecske benne,
Csüng belőle rongy s szalmaszál.

Pedig milyen nagy szorgalommal
Rakták a fecskék, istenem!
Tapasztva sárral, majd czipelve
Bele pihét s mást szüntelen.

Mily kedves volt a munka nékik,
De mily nagy az öröm, kivált
Mikor a fészekből reájok
Öt pelyhes kis fej kandikált.

És mint a gyermekek egész nap
Ezek is úgy fecsegtek épp - -
Majd hálátlanul elrepültek
S nem tértek meg csak néha még.

Mindegyiket távol világba
Vitték el könnyű szárnyai,
Messze, messze... oh bárcsak én is
El tudnék innen szállani!
(Szabó Endre)

"Szép versek" oldalról

Petri György
Ha majd itthagylak téged,
kérlek, ne félj,
majd óvlak odaátról, hogy ne érj
buta véget,
hogy ne boruljon rád hirtelen az éj.
Ültessél a síromra sok virágot,
árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát,
mikor a pusztulás rólam
mindent lerágott,
a virágok legyőzik a halált.

Lányi Sarolta

 Megvádolom magam

Hozzám mindenki jó és senki sem bánt
Sokan sajnálnak, csüggedt kis bolondost.
Hogy élet és sors vélem mégis elbánt
Azért ennenmagam megvádolom most.

Ó dõre én, kit senki sem lökött meg
Bukdácsolok mégis botor bokámon
Elindulok a renyhe, barna ködnek
S az éjben fényvágyó szemem kitárom.

Elõre nyújtom remegve kezem,
Hogy tudjam, rossz rémek talánha jönnek,
Megbotlom mégis, jajjal elesem...
...Nem más üt engem. Magam ütöm meg.

Amelybe botlottam, rúgom a rögöt,
Sajgó dühömben arcom torzra sáppad.
Mint mikor megüti magát a gyerek
És sírva szidja meg: az asztallábat

Kányádi Sándor

A vers az, amit mondani kell

---

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:

- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

A vers az, amit mondani kell. 

Kányádi Sándor

Kányádi Sándor

Szelíd fohász
szelíd fohász az én fohászom félig könyörgés félig hála hogy nem juttattál s ezután se juttass engemet szégyenfára de eljut-e az én fohászom eljuthat-e vajon tehozzád útjaidat úton útfélen szertartások barikádozzák nem marad-e sziklára hullt magokként vajon terméketlen mit egy hosszú életen át a jövendőnek elvetettem tudom sokat eltékozoltam abból mit rám bíztál sokat de azért ne tagadd meg tőlem holtomban se áldásodat Budapest, 2001. október 30.


------------------------------------------------


Távolodóban

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
 
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
 
süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz
 
s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat 

----------------------------------------------------

Aztán

lassan az árnyak nőni kezdnek
fehéren mint valami nyírfák
végéhez közelít a kezdet
ahogy azt már régen megírták

előbb megköt a fény egy régi
ablakra jégvirágul-dermed
hiába próbál bár reméli
lyukat lehelni rá a gyermek

aztán az óra mutatója
eloson a számlap lefittyed
vetül a vágyott a valóra
olyan lesz-é milyenné hitted

1994

--------------------------------------------------

József Attila

 Nyár

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan telik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél-
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

Várnai Zseni

Várnai Zseni: Ha simogatni tudna a szavam

Ha simogatni tudna a szavam,
Mint lágy, becéző szellemkezek:
Szavak virágát hinteném rátok,
Hogy ne szenvedjetek.

Ha gyógyítani tudna a szavam,
Mint régi, titkos, nehéz balzsamok:
Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Hogy meggyógyuljatok.

Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,
És elkendőzné a vérző valót:
Hogy ami fáj, az ne fájjon..

Tallóztam

VÁRNAI ZSENI: MOST ESTE VAN...

Most este van, lefekszem
napomra visszanézek,
fáradt vagyok, meleg volt,
a hőség elcsigázott,
sokat futottam, mentem
s a por belepte lelkem,
mint útszéli virágot.

Napomra visszanézek,
beszéltem emberekkel,
azok is megsebeztek,
szavak tüskéjét érzem,
próbálom elfeledni,
poros ruhám levetni
s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,
elfordulok napomtól,
a hold vizébe nézek
s kendőm beléje mártom,
ezüstben elmerítem,
szívemre ráterítem,
borogatom, - ne fájjon.

Garai Gábor

GARAI GÁBOR: HALOTTI BESZÉD

Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
leánykori nevén
Zabó Irén,
ki Somlójenőn született,
s meghalt a semmiben,
hetvenöt évesen
egy számozott vaságyon.

Látjátok, fiaim, szümtükkel,
s látjátok, lányaim, mivé leszünk!
Öt gyermeket szült, hatot fölnevelt
(egyet eltemetett, kettőt befogadott):
s megsokasodtak ivadékai.
És nem szerzett magának
más kényelmet--csak ezt itt.

Maradjon hát velünk örökre már,
ki értünk éjszakákat átvirrasztott,
mosta szennyesünk, főzte vacsoránk,
s ha jöttünket neszelte, állt az úton
türelme fogytán is, jeges szelekben...

Tudott haragot tartani, s feledni;
virágos kedve túltett hét lakodalmon;
szép kezétől magról termőre fordult
két év alatt az almafa,
...s a rózsák
első hóig virultak...
Elvégeztetett.
Anyánk nyugszik itt, halkan lépjetek.
Ez a marék hamu,
ez ő,
el nem temethető, el nem feledhető.

Soha magát meg nem tagadta,
inkább meghalt,
semhogy roskadtan, félig éljen.
Már bölcsen és megbocsátón tekint ránk:
állócsillag lett az anyátlan égen.

tallóztam

Majzik Ilona: Mit kezdjen a lélek

Hogy készüljön a szív fel az öregségre,
mikor gyermekvágyak lakják még pitvarát,
kopott billentyűje dobol a zenére,
s minden ritmusára ugrik a fájós láb.

Mit kezdjen a lélek a cudar vénséggel,
mikor a világot szeretné ölelni,
ráncai redőit mélyen zsebre téve,
langyos eső után tócsában taposni.

Görögni a vén domb púpos, hajlott hátán,
széllelbélelt ingben nyargalni a réten,
hátha megvárja a szépséges szivárvány,
s átér majd alatta, éppen úgy, mint régen.

Mert bizony a lélek örök ifjú marad,
bármit hazudjék is a tükör idővel!
Üzeni a szívnek, sose hagyd el magad,
mígnem egybeolvadsz majd a Teremtővel!

------------------------------------------------------------------------------------------------

VÁCI MIHÁLY
Kettesben önmagammal

Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel. 
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Rab Zsuzsa:

Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

Dutka Ákos

Anyám emlékére.

 A régi ház

Nincs belőle már egy vén kilincs se,
ködként szétfoszlott harminc éve már
szívemben él mind a két szobája,
és ég a lámpa, tárva nyitva, - vár
avult bútorok közt régi székem,
vén asztalunk, ó tegnap volt talán,
hogy itt vigasztalt múló kis kudarcért
az én mosolygó fiatal anyám.

Hová csatangolt százkalandú álmom,
hová jutottam száz tévedt úton?
Mily messze bújt a gesztenyés a fasorban
a régi ház, már magam sem tudom,
de álmaimban ott ül mind a háznép
valóbb valóság élőknél is ők,
emlékeimnek szűz tavában fagyva
élnek, akárcsak harminc év előtt.

Anyámmal szemben mindenki a helyén
s mind hogy megszépült, tiszta arcú szent
szemükben a béke, szeretet tüzével:
gyermekkorom víg ünnepe üzent;
és én megyek sok száz éjszakán át,
virágos úton fütyörészve már.
Egyszer elalszom - és ott ébredek fel
A régi házban - hol anyám széke vár.

Falu Tamás

ESTI IMA

Ne fájjon a lelkem,
ne fájjon a testem,
legyen, ki felemel,
amikor elestem.
Amit méznek érzek,
epévé ne váljék,
kövessen a béke,
mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
szóljon hozzám szépen,
s ne a hátán vigyen,
hanem az ölében.

Lesznai Anna

 DÉDANYÁM

Ösmeretlen temetõben sok idõ járt el feletted,
Emléket sem hagytál reám, dédanyám rég elfeledtek.
Merre laktál, milyen voltál? Csak azt tudom én terólad,
Hogy éltedet hegyek mögött, fehérfalú házban róttad!
Talán boltos asszony voltál, nyirkos, sötét, kicsiny boltban
Éldegéltél liszt közt, bors közt, pántlikák közt, füstben, porban.
Házatokban, mint rendesen, korcsma is volt a bolt mellett,
Két kezednek, szorgos kéznek bizony sürögnie kellett.
Kenyeret kért a sok gyermek, altattad a legkisebbet.
Bölcs számítás a kis boltban, a korcsmában vig szó kellett.
Élted így telt, sok nehéz nap, munka közt és gondban éltél,
Álmaid tán nem is voltak, szerelemre rá sem értél.
Terólad nem regél senki, örökséget rám nem hagytál
Egyebet, mint a sok álmot, amiket elmulasztottál.
Sötét, nyirkos, kicsiny boltban, a szivednek rejtekében
Édes öntudatlan álmok összegyûltek csendben, szépen.
Illatos szerelmi vágyat, amely tán lelkedbe' támadt,
Elzártad az ünneplõddel - "jó lesz majd az unokámnak",
És én, késõ unokája ösmeretlen dédanyámnak,
Örökségül örököltem régi álmot, régi vágyat;
Rég elfeledt tavaszoknak rózsafája nyit szivemben,
Ösmeretlen dédanyáknak ifjúsága ébred bennem

Áprili Lajos

 Így kellett volna

Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.

Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.

Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.

Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.

A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni…

Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.

Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.

Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.

A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.

Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.

S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.

Falcsik Mari

Altató

Ismerem magamat
tudom mit beszélek
ha köszönöm százszor
mit ezerszer bántam,
hogy csak félbe-szerbe
sikerült az élet
és Te megmaradtál
álmom birtokában.

Azt, hogy bántottalak volna, tudhatom jól
hisz erős vagyok, alakító kezű.
Az emberben annyi beste árnyék tombol
néha még nem ütni sem olyan egyszerű.

Volt-e? Nem is volt hely más életnek bennem
mellettem is alig, míg tartott küzdelmem.
A parancs az volt, hogy önmagam kell lennem.
No hát: magam vagyok, minden értelemben

Wass Albert

Öregedő szerelmes vers

Ó jaj, az évek telnek. Lassan szél
fújja tova hajunk sötét színeit.
A hétköznapok körmei bevésik
arcunkba titkainak nyomát. Kiért
szívünk tegnap még izzott: ma már emlék.
Lába nyomán ködök kelnek s a ködben
az élet lassan elvész. Kedvesem,
búcsúzz el tőlem könnyen.
Látod: az alkony ott jár már a horizonton
s a fák árnyékát feketén nyújtja.
Sápadt arccal leselkedik a hold.
Hajók búgnak a ködben, s vak szelek
időt terelnek kint a tengeren.
Eredj! Könnyet se ejts! A búcsúkendőt,
látod, én is vidáman lengetem.
Valahol Pán, az Isten, tutajon,
nádtutajon zöld fűzfasípját fújja.
Világot komponál s e furcsa dalt
hallgatja nap, hold, csillagok, hegyek,
vidám és búcsúzó szerelmesek.
Kis trilla van e dalban. Szállj tehát.
Engem maholnap elnyel már a csend,
s a csendben rád emlékszem majd, és mondom:
itt volt, de merre ment.

Somlyó Zoltán

Még nem...

Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...

Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...

Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...

Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...

Lányi Sarolta

Már neked írom

Ki mondja el neked, hogy én is voltam
s milyen voltam? Miként virágos erdõ,
illatos, lombos, gazdag, zengõ.

Ki lesz tanúm, ifjúságom tanúja,
ki látott akkor engem? dús, erõs
ami voltam, míg el nem jött az õsz.

Míg el nem ért a rossz kor, hét sovány év
tántorgó, részeg dühvel dülöngve
s belébömbölt a termõ tiszta csöndbe.

Szívem csöndjét ki hallja még, a zengõt,
ki látott engem, lombos gazdag erdõt,
ki lesz tanúm, ifjúságom tanúja

Várnai Zseni

Várnai Zseni

Zúzmara

Akinek fejét a 
zúzmara befedte,
hasztalan vágyik az
messzi tengerekre.
Hogyha útrakél is,
csakhamar elfárad,
idegenül nézi
bár a legszebb tájat.

Hullámzó vizeken
szegény feje szédül,
repülőre szállni,
vágyik, jaj, de rémül,
fél a zuhanástól,
rettenti a mélység...
jaj, csak hazatérni!
egyetlen reménység...

csak övéi mellett
élni, amíg élhet,
szívében a világ
otthon is elférhet.

Vers mindenkinek

Májusi éjszaka Szabó Lőrinc

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

A szép versek oldalról

Csepeli Szabó Béla

május 11., 9:56

Csepeli Szabó Béla

"A KÖLTŐ HASZTALAN VONÍT?"
Keserű sorok József Attilára emlékezve

A város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a régi kín ma is hasít,
s "a költő hasztalan vonít..."

Vak estéken ha elbolyongom,
kuvaszként követ kusza gondom,
s az időverte, ragyás házak
ereszéről hull rám a bánat.
Emberség, jólét, meleg kéne,
apró örömök tüze, fénye,
malter az ereszek aljára,
s jó étel, ital vacsorára.
Kevesebb plakát, több csendélet,
jó ing, ruha, lánynak, legénynek,
gyűlések helyett sok szabad óra,
idő mozira, könyvre, csókra...

Egymást gyötörve, keseregve,
tévúton járunk: Hová? Merre?
A zsebünk tele ígérettel,
s a talpunk sajogó sebekkel.

Ez lenne hát az Új Rend útja?
Emberfejekből van a burka?
Feldobbannék, de jaj, szívemre
göröngyként hull az alkony csendje.
Eltévedtünk! - állok a tájban,
de miért int le a párt, az állam,
ha elborzongva, bármily halkan,
jelzem, hogy valami baj van?
Ó, hű rokon, zord idő járja,
deresedik eszménk világa,
nyelvem görcsét más fröccs se oldja,
rongyos a hitem: lesz-e foltja?

A város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a régi kín ma is hasít,
s "a költő hasztalan vonít!..."

Csepel, 1954. augusztus 10.

Márai Sándor

Anya

Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.

Szobákban éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.

Anyák napján.

Az élet alkonyán.

:(
Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad,
A hátad meggörbül az élet súlya alatt.
Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,
Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?
<>
Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,
Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg
Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,
Megint csak azt kérded: Érdemes még élni?
<>
Amikor nem bírsz már el egy üres szakajtót,
Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,
Mikor a holnaptól rettegve kell félni,
Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?
<>
Amikor az idő ólomlábon halad,
És megkeseredik a szádban a falat,
Imádságodban sem tudsz semmit kérni,
Igy sóhajtasz: Uram, érdemes még élni?
<>
Ha népes családodból egy szál magad maradsz,
Amikor nem vetsz és már nem is aratsz,
A sorstól nem tudsz semmi jót remélni,
Hát csoda, ha azt kérded: Érdemes még élni?
<>
Agyonhajszolt szíved akadozik, s kihagy,
Amikor rádöbbensz arra, hogy már senki sem vagy,
Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni,
Keserűn fakadsz ki: Érdemes még élni?
<>
Ó felebarátom, megértem keserved,
Méltányolom, hogy sokszor panaszra áll nyelved,
Túl kemény fából faragták kereszted,
Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket.
<>
Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni,
Próbálj a Sorssal bátran szembenézni!
Hiszen, lelked még nem üres, kiégett,
Vedd észre bátran körülötted a szépet!
<>
Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák,
Szél kuszálta fészkük hogyan igazgatják,
Villás farkú fecskék hogy hordják a sarat,
Hogyan rakják fészküket az ereszed alatt.
<>
Ugye, hogy szíved nem csak hideg márvány,
Vedd észre, mily csodálatos nyáron a szivárvány!
Feslő rózsabimbón hogy csillog a harmat,
Örülj nyár reggelén a sok madárdalnak!
<>
Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán!
Te békédet is őrzi katona a vártán.
Teérted is felkél Isten áldott napja,
Érted is mond imát kis templomod papja.
<>
Tárd ki szíved minden szépnek, jónak,
Nyújts segítő kezet a rászorulónak!
Adjál szeretetet, mit majd viszonoznak,
Mert hidd el az emberek nem is olyan rosszak!
<>
Sütkérezz még kissé az őszi napsütésben,
Lapogass csendesen az emlékek könyvében!
S ha majd a Sorssal meg tudtál békülni,
A még hátralévőt könnyebb lesz leélni. :( Magyar Ottó.


-----------------------------------------------------------------------------

Jevgenyij Jevtusenko - Eltávoznak az anyák

Eltávoznak az anyák rendre mind,
eltávoznak tőlünk halkan,
lábujjhegyen,
mi pedig alszunk,
jóllakottan, gondtalan,
mikor nekik a szörnyű óra int.

És az anyák nem hirtelenül mennek el -
csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
Különösen távoznak, s lassú lábbal,
idő-lépcsőn járók apró lépteivel.

Van úgy: idegünk értük megremeg,
zajos születésnapot rendezünk,
de ezekkel már későn érkezünk,
ez őket, s lelküket sem menti meg.

S ők mennek mind egymásután
és egyre távolabb.
Nyúlnánk utánuk,
ha felrezzenünk,
de két kezünk csupán a levegőbe kap -
üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!

Elkéstünk, el. A szörnyű óra int.
Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
s nézzük: csendes és szigorú sorokban
hogy távoznak az anyák rendre mind.

/Áprily Lajos fordítása/

Reményik Sándor

 Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Baranyi Ferenc

BARANYI FERENC: VALAMI MINDIG KÖZBEJÖN

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de
valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön:mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre biztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de
valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön:lehetne felbújtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen,parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de
valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön:forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell,meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nem csak derék, de
valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön:létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen,adódna még idő, de
valami mindig közbejön

Váci Mihály

 Gyalog szerettem volna jönni

Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: - "Semmit se változott!"

Gyalog szerettem volna jönni
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltni,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
"Na és a munka, hogy megyen?"

Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: - a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.

Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

Nagypénteken.

DSIDA JENŐ
NAGYPÉNTEKI IMA

Uram, csúfoltak,
Kínoztak Téged
Aki szerettél
Minden szenvedőt.
Szegekkel vert a
Világ keresztre,
Aki mindig csak
Vigasztaltad őt.

Mi jót is tettem
Én a világnak,
Sok-sok napomon?
Csúfolnak?
Kínoznak?
Szegeznek engem?
Mért panaszkodom?

Uram, bocsáss meg!
Haragban égni
Nincs okom;
Egyebet kérni
Nincs jogom;
Uram, csak áldlak,
Nem panaszkodom.

1924. április 18.

Festmény: Munkácsy Mihály: Ecce homo (1896)
(Munkácsy utolsó képe, a Jézus trilógia befejező darabja)